nincs címe. nem szorul rá.

 Sziasztok!

Nagyon-nagy segítség lenne, ha megosztanátok 1-2x, sokat számítana még pár szavazat, amit az ismerőseitek, és Ti adnátok!
Előre is nagyon köszönjük !!! :))
A linkelt esemény leírásában megtaláltok minden szükséges infót a szavazáshoz!
https://www.facebook.com/event.php?eid=270519239648860

https://www.youtube.com/watch?v=RtbJM9ksxo8

https://www.youtube.com/watch?v=DLl59Q2GuC0

 "Your time is limited, so don't waste it living someone else's life. Don't be trapped by dogma — which is living with the results of other people's thinking. Don't let the noise of others' opinions drown out your own inner voice. And most important, have the courage to follow your heart and intuition. They somehow already know what you truly want to become. Everything else is secondary."
-Steve Jobs

Nyugodjon Békében!

 A festék 1-2 helyen lepattogott, a lakk már régen nem fénylik, az a kis csillogás,amit fehér festékkel varázsolt a baba szemébe a készítő, már régen lefolyt. Most meleg, boldog csillogás helyett  inkább egy alig észrevehető könnycsepp hatását kelti.. A madzag itt-ott elszakadt, hát összecsomózták, semmi gond, idővel, ahogy rángatják kéjük-kedvük szerint, egyre  szorosabbra feszül a csomó. Egyre biztosabb.

Biztos, hogy nem akarok itt maradni. Így nem. Kell valaki aki újra elővesz, leporol, kijavítgatja a hibákat. Nem akarok megkopva ülni egy szertárban és várni, hogy mikor kap elő valami unatkozó kisgyerek, és dob vissza a sarokba pár perc  múlva, amikor kijátszotta magát, aztán meglátja a szebb, újabb, épebb játékot.. Hogy még több sérülés legyen rajtam? 

Vissza, ki, fel, össze, ide, le,  balra, be,  oda, jobbra, aztán sehova. Tessék?

Legalább nem porosodom be teljesen. Ennyire jók ezek az alkalmi játékok, de azt hiszem, mostantól inkább meghúzom magam, s miközben várok, egy pislákoló spotlámpa fényénél némán, mosolyogva játszom ezt az egyszemélyes szív-darabot. Végül is, el is téphetném a madzagokat, vagy elvághatnám. Nem nehéz. Csukló, boka, nyak. Bő a választék, bármelyikkel is kezdeném, nem jutnék a végére. Mindegy is, hisz mi lenne akkor azokkal a gyerekekkel? Talán egy picit tényleg megtetszem neki, akár csak egy pillanatra is,  talán valahol megfogja őket a kopott lakk, vagy a megfolyt szem-festék.

Inkább csak várok. Majd jön valaki.. Valakinek jönnie kell, nem igaz? Muszáj, olyan nincs, hogy ne jönne erre senki.. Ugye? Kérlek.. mond hogy erre jön.. Úgy szeretném.. úgy igazán. Egy megkopott, elhasznált,  összetört kis porcelán szív minden darabjával.

 Én már csak ilyen vagyok. A hétvégi lány akit könnyen megtalálsz péntek este egy kocsmai billiárd asztal fölött, cigivel a szájában. Az a lány, aki sörözik, és röhög a disznó vicceken, nem vet meg senkit. Nem is foglalkozik senkivel úgy igazából. A lány, aki él a saját világában, aki állítja hogy felnőtt, de még mindig vár,a "mesebeli hercegre" olyan formában, hogy valami végre kizökkentsek a megkeseredett mindennapok monoton mókuskerekéből, a folyamatos hajtásból. A lány, aki bár realistának vallja magát, most mégis a csodára vár. Hát ez vagyok én. Mindenki menedéke és ellensége. Feltétel nélkül adok és nem várok cserébe semmit, csak reménykedem. Tudod én nem akarok ártani senkinek, soha nem is akartam, de van, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, még saját magam fölött is. Ok nélkül vagy minden lehetséges indokkal szemben cselekszem, sok ostobaságot csinálok, és ezzel másoknak néha nagyon sok fájdalmat okozok. Talán így állok bosszú tudat alatt mindazért, amiről úgy gondolom, nem érdemeltem volna meg? Vagy csak egyszerűen gonosz vagyok. Nem bírom elviselni saját magamat, a saját keserűségemet, azt hogy hagyom hogy elbasszam a saját életem csocsó asztalok, sörök meg pasik társaságában hétvégéről hétvégére. Ami fájdalmat kapok, azt egyből tovább is akarom adni.  Nem is tudom minek jöttem most fel ide megint, és minek írok, minek töltök el hosszú perceket azzal hogy elregélem másoknak, hogy nekem milyen szar...kit érdekel? csak megsúgom, senkit..

"hisz ezek nem is valós problémák" 

valós? mit jelent ez a szó? Magában is egy nyomorult paradoxon. Egy szó ellentmondások tömkelegével. Mihez képest? hát nem relatív? Mi az ami valódi? az érzések, az emlékek, az emberek, a fájdalom? Ugyan. Itt hol van az etalon? Hol az összehasonlítási alap? hol van bármilyen rendszer az egészben. Nem szeret, szeret, megcsal.Szeret, csak mást. Kell neki valaki, de nem én. Mert én a hétvégi lány voltam. A vicces, nagypofájú, a szórakoztató, a megszerezhető, gátlástalan, talán még csinos is. Igen! Csinos, vagy inkább vonzó, ez a legjobb szó rá, de semmiképp  sem szép. 

Kezdem megszokni. Mostanában ez a módi. Találkozgatunk, röhögünk, elvagyunk, szórakoztatjuk egymást, játszunk egy kicsit, aztán szia. kezdj vele valami. Talán szeretek lábtörlő lenni. Nem biztos. Csupán az, hogy rettegek a magánytól, szörnyen félek egyedül lenni, ezért inkább belemenekülök  rossz döntések egész sorába, egyetlen percnyi törődésért, egyetlen esttényi csókért és érintésért, egyetlen röpke kalandért.

"KURVA!"

Talán jogos  is. Miért is ne? Nem mintha olyan nagyon sok pasinak meglettem volna, szerintem sokkal többet gondolnak rólam, "túlbecsülnek". Mondjuk ez már nem izgat, ugyan rosszul esik néha,amikor szembesítenek vele, de meddig csak a hátam mögött mondják, nem zavar, mert leszarom. Ezek csak szúnyogcsípések. Kellemetlen, picit viszket, aztán ha nem foglalkozol vele, elmúlik, d ha vakarod, kaparászod, babrálod, akkor csak egy csúnyácska seb lesz belőle, ami vérzik. Fölösleges. 

Szerelmes vagyok. Nem egy emberbe vagy nembe, inkább a.. szeretetbe? A szerelem illúziójába. Az érzésbe, ami durvában függővé tesz, mint a crack, és jobban kiüt, mint a 300as töltés. Megszállottan sóvárgok utána, erőszakkal akarom elérni, hogy szeressenek. Ráerőltetem magam másokra, mindig ott vagyok mellékutca ként, vagy csak unaloműzőnek, de már ez sem érdekel. Azt csinálnak velem amit akarnak, úgy rángatnak drótkötélen, mint egy megkopott marionett bábut. Nem akarom ezt.

 -Tudod, értékelném ha egyszer végre nekem is összejöhetne valami, és nem lennél mindig TE az oka a bukásomnak.-Fogadd el hogy így alakult.- Mindig ezt csinálod..-De egyszerűen nem megy..

Amikor le akarom zárni vagy be akarom fejezni, még a fülembe suttogsz két szót, még egyszer felhívsz és órákat beszélünk, amikor pedig szeretném, hogy mellettem legyél, mintha nem is léteznék. Régen berágtad magad a fejembe és úgy látom egyáltalán nem akarsz kimászni onnan. Neked ez így kényelmes, hogy nekem azért picit még fáj, ahányszor elmegyek a házatok előtt, vagy ha tudom hogy megtehetnéd, és mégsem keresel. Ez van. Nekem mindig az ilyen bonyolult helyzeteket dobja a sors. Tudod, már tök jól vagyok, vagyis voltam, lennék, ha nem álmodtam volna újra veled. Mostanában sok hülyeség kavarog a fejemben, de honnan is... hiszen.. nem érdekel:) Szeretnék abban reménykedni hogy észhez térsz, és felhívsz.. nagyon szeretnék.. de kár lenne bármit is várni tőled. Mi változna? 1-2 napig megint minden rendben, aztán nem hallok rólad egy hétig? kérlek.. még ezt is elviselném. Órákat kéne várjak rád? boldogan, mert tudom, hogy amikor megérkezel, ugyan nem fogod meg a kezem, de megcsókolsz.. újra és újra.. Át kell rohangáljak a városon? ha ez kell ahhoz hogy találkozzunk, miért ne? Meg kell alázkodjak , le kell mondjak az igazamról? hát rendben...ha ez kell..

sosem tettem komolyan szemrehányást semmiért, néhány poénszintű megjegyzés kicsúszott ugyan..de sosem akartam a fejedhez vágni hogy mekkora barom vagy.. Neked más valaki kell? könyörgöm, ne mástól tudjam meg, ahogy azt sem, ha nem velem akarod eltölteni a péntek estét..lehet ám velem értelmesen is beszélni, bármennyire is hihetetlennek tűnik..el tudom fogadni, ha néha nem az én társaságomra van szükségük az embereknek, vagy ha szívesebben vagy a barátaiddal. szerintem te tényleg nem érted hogy miről is beszélek..vagy hogy min akadtam ki valójából.. talán tényleg gyerekes vagyok, vagy nem is tudom, bár ezt még nem hallottam senkitől..talán éppen te tartod túl nagyra magadat..? és igen. mit akarok? már nem tudom. Jó volt veled.. ameddig nem éreztem semmit, nagyon jó volt..de most csak szívás az egész..

 Sokan, akik a blogomat olvassák, azt mondják depressziós vagyok, vagy szimplán zakkant, vagy szimplán gyűlölöm az életet, pedig nem. nagyonis szeretem. Csak tudod, amikor az ember rendületlenül tűr hónapokig, viseli a fájdalmát, cipeli a terhét és eközben mosolyog, minden napot fájdalmasan nehéznek érez. Mintha a Mount Everestre mászna fel minden egyes reggel, biztosító kötél nélkül, megkockáztatva azt, hogy bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhat, mégis mászik, küzd, küzd az életéért,vagyis csak azért az apró töredékért, ami az egykoron felhőtlennek tűnő életéből maradt, foggal körömmel kapálózik érte, és mosolyog. Mosolyog, mert úgy sokkal könnyebb. Senki nem juttatja eszébe percről percre a nyomorát, nem szembesítik akaratlanul a saját boldogtalanságával, együtt érző, vagy épp csak annak tűnő kérdésekkel, pillantásokkal és sóhajokkal. Mintha értenék mi bánt, pedig fogalmuk sincs. Amikor pedig az egésznek vége, legalábbis enyhülést hoz az új, hosszú időnyi keménység és szilárd akaraterő után egyszer csak egy magányos pillanatban, egy hosszú, apró bosszúságokkal teli nap után összeroppanunk. Semmire nem vagyunk képesek, csak sírunk, sírunk a nagyvilágba, és fogalmunk sincs miért. Még mi sem értjük, vajon mi okunk rá, hogy mégis miért zokogunk most, hogy végre megkönnyebbülhetünk. Hát pont ezért! Felengedünk, ellazulunk és egy kellemes zsibbadt állapotba ringatjuk saját magunkat a zokogással, a könnyekkel. Talán azért is tör ránk, mert félünk attól, hogy ezt a kevésbé elviselhetetlen állapotot megint elveszítjük majd. Mert hogy ez egyáltalán nem jó, épp csak könnyebb tűrni, mint az eddigit. Képtelen apróságokon borulunk ki a nagy problémák után, olyanokon, amiket még mi magunk is nevetségesnek tartunk.. pedig kicsit sem vicces.. egy rosszul irányzott kérdés, vagy meggondolatlan szó valaki részéről épp elég.. de csak egy rosszul sikerült vicc, egy pillanat, egy kép, egy illat, egy másik megtört, könnyes szempár, mind mind elég ahhoz, hogy minden emlék egyszerre ránk törjön, leigázzon és a porba tiporjon.. minket, minden önbizalmat, azt a képtelen látszat-boldogság várat amivel megvédtük magunkat.. hamar leomlik, el sem tudod képzelni mennyire.. sírsz, csak sírsz és nem tudod abba hagyni, nem is akarod valójában.. mint az az érzés, amikor az órákig tartó alkoholos rosszullét után végre hánysz egyet, magadon kívül, detoxos állapotban, és megkönnyebbülsz. kiadsz magadból mindent, mindent amit csak lehet, mindent ami nyomott, égetett, mart, kapart, szúrt bizsergett, rángatott, tépkedett. Mindent ami kis híján majdnem megölt.. és úgy istenigazából jól is esik...fogalmad sincs, miért pont most, de sikerült.. az arcod beleszorítod a párnába, sikítasz is talán, de csak némán, hogy fel ne ébreszd a körülötted alvókat, majd szép lassan álomba ringatod magad.. másnap pedig újra elindulsz felfelé a hegyre, első lépés ként azzal, hogy eltünteted az arcodról a több órás sírás nyomait..

 .. avagy a végzetes hiba

Gondolom minden élő emberrel megesett már, hogy elvetette a sulykot butaságból, félelemből, önzőségből vagy dacból, vagy mert egyszerűen nem látta át a helyzet súlyosságát. Az ilyen baklövések után az ember foggal körömmel küzd hogy összekapirgálja az élete megmaradt részeit, és valahogy egybetartsa, győzködi magát hogy minden rendbe jön majd egyszer, csak idő kell hozzá.. megsúgom, semmi nem fog rendbe jönni, vannak dolgok, amiket nem lehet egy delete gombbal törölni(már ha nagyon közhelyes akarok lenni) nincs reply és nem is lesz soha. az életben mindenre egyetlen esély van. Egy esély szeretni, egy esély dönteni, egy esély csalódni, egy esély megbánni, és még egy esély a fájdalomra.Ó, igen. a fájdalom. Tudjátok, amennyit találkozunk, országos nagy cimborák is lehetnénk, de engem valahogy megijeszt az a tapadós nyúlóssága, az az alattomos cselszövése, ahogy behálózza az embereket, beszövi a mindennapjaikat mintha csak puszta szórakozásból csinálná, és persze elengedhetetlen velejárói olykor a magány, a bánat és a könnyek. A könnyek, amelyek most két olyan emberért hullanak, akikre mindennél nagyobb szükségem lenne az életemben, de úgy fest elveszítem őket, azaz ebből egyet már elveszítettem. Hogy örökre-e, nem tudom, de nem szeretnék most ezen gondolkozni, így írni sem fogok róla. Két ember, akiket talán egy és ugyan azon hiba miatt hagytam eltávolodni. Az élet gyakran egyszerű képletekből áll. kettő meg egy, meg még egy, aztán mínusz három, és maradtál egyedül. Pocsék egy helyzet, elhihetitek. És hogy mit fogok most csinálni? Semmit. A sebtapasz elfogyott és belefáradtam a bőgésbe, nem fogok szilánkokat ragasztgatni és az ügyetlenségem miatt újra és újra felszakítani a sebeket. A kritikusok úgy fogalmaznának, feladom. Nos nem, csupán elfogadom, megpróbálok együtt élni vele, és újra kezdeni, tiszta lappal. Tudjátok az ilyen kettő plusz egy egyenlő 1+1+1 egyenletekkel az a baj, hogy 1ből mindig sértett lesz 1ből vesztes, egyből pedig mindkettő, és még bűnös is egyben. Az egyetlen felelős a gondokért, és valahol meg kell értenünk az elsőt, de neki is meg kell értenie minket, ugyanis idő kérdése, és ő is elkövet majd egy hibát, amit ha nem kezelünk helyén az a baj, ha helyén kezelünk, akkor meg az. Mivel egyes számú 1 úgy véli majd, hogy mivel mi már vétettünk, nekünk igazán nincs mit a szemére vetnünk. Nos és itt jönnek a kivételek az életmatematika alól. Az elkövetett hibákat nem lehet súlyosságuk és típusuk szerint osztályozni. Ha most felvetődött benned egy kérdőjel, vagy kérdőjel WTF felirattal előtte, vagy ha nem is villant be semmi, olvasd tovább és megígérem kifejtem. Sosem tudhatjuk, hogy a megejtett ballépés mekkora rombolást visz végbe a másikban. Semennyit, pici pityergést, tombolást, vagy ideg-összeroppanást. Sosem tudhatjuk előre, és utólag sem és ha nem vagyunk képesek meghallgatni a másikat, akkor marad a saját verziónk. Nem úgy értem hogy meghallgatni amit mond és bólogatni rá, vagy elolvasni és támadásnak venni, visszavágni, hanem picit tényleg belegondolni és átérezni. Hatalmas  a szakadék a két dolog között. Ez az, amit sokan nem értenek meg, nem érthetnek meg.

Ehhez fel kell nőni.

És én azt nagyon nem akarok..

 Nincs sok témám bármiről is írni, sőt, igazából a befejezetlen írásokat sincs kedvem folytatni, nem akarok lelkizni vagy az élet nagy dolgait elemezgetni, bonyolult, szövevényes gondolatmenetekbe belefutni. Egyszerűen csak írni szeretnék a film közötti reklámban. 

Az embert igencsak fel tudja bosszantani, amikor hosszasan beszélget valakivel, de az egészből a beszélgetés után nem emlékszik semmivel. Mindig meglepődöm, hogy egyes emberek milyen érdektelenséget tudnak kihozni másokból. Leül melléd, csak beszél, beszél beszél, de nem mondd semmit. Eleinte reménykedsz hogy lesz majd valami tartalma is a mondandónak, de hamar rá kell jönnöd, hogy semmije nincs, nemhogy mondandója, de se eleje, se vége.. Így azt hiszem, ösztönös reakció, hogy az ember szép lassan és finoman megpróbálja elcsendesíteni az illetőt, menekülés képp, mert sürgős teendő épp egy se jut az eszébe, és ha eszébe jutna, az is túl sután hangzana az adott helyzetben, amikor a másik fél éppen élete harcáról tartja rövidített(!) 3 órás, mikroszkópikus részletességgel összeállított prezentációját...

..miről is kezdtem irogatni, miről is gagyog ez itt mellettem? Elé hasonló a két érzés most éppen, ugyanmis amit csinálok, teljesen érdektelen és értéktelen, de azért remélem néhány pontban átérzed a helyzetet, és így elmosolyodsz rajta..:)

 A fájdalom, a szeretet, a törődés, az önzőség, a boldogság, a bánat, a szerelem, a csalódás, mind mind csak illúzió. Mi értelme akkor az egésznek? Ki kell üresedj, el kell veszítened mind, és egymagadban kell maradj ahhoz, hogy megérthesd azt, amekkora szükség van néha az apró hazugságokra, a ferde pillantásokra, a fájdalomra, a szeretetre, a törődésre az önzőségre a boldogságra, bánatra szerelemre és csalódásra ahhoz, hogy érezd, hogy élsz. De ahhoz előbb el kell viselned az ürességet, az űrt, ami éppen akkor rád talál, és nem enged el, nagyon hosszú ideig.

, ahogy minden más is. Mostanában mér én sem írok annyit, sem verset, sem semmit. A leg egyszerűbb gontolataimat sem akaprom le, sőt még jegyzetelni se jegyzetelek az órákon..Namost, ha nem írok, nincs mit felrakni, azt viszont nem szeretném hogy anyag nélkül maradjatok.. nemhinném hogy felér a crackkel ha engem olvastok, dehát ki tudja.. nekem szükségem lenne valami hasonlóra. Az elmúlt idpszuakban elég sok minden törtémnt, de nem szeretem konkrét emberekre terhelni a problémáimat. sőt, utálok bárkinek beszélni róluk, a sok ostoba kérdés, ferde tekintetek és kamu együttérző szavak miatt. Mindenkinek megvan a maga baja, azonban ynilvén senki nem fogja azt mondani hogy "bocs, nem hallgatlak végig, nem érdekel".. így pedig ráakaszkodom mésokra, fölöslegesen, mert segítséget ugysem várhatok tőlük. Ígyhát úgy döntöttem, kicsit átalakítom a blogot valóságos napló szerűre, így a rövid írások helyét inkább átveszik a kezdetben is népszerű hosszu monológ szerű elbeszélő agyszüleményeim a napjaimról, ja problémáimról, és itt m,adj akit érdekel, elolvassa, akit nem érdekel, az pedig szépen nyom egy exitet és soseviszlát. A MAI nap nem rejteget semmilyen különösebb megpróbáltatást, sem érdekességet, szemben az elmúlt időszakkal, és leszámítva azt hogy minden egyes nap egy elég nagy küzdelem mostanában, harc a "felnőttekkel" vagyis a magukat felnőttnek nevező de szánalmasan gyerekes módon viselkedő emberszabású élőlényekkel.. az emberekkel, akik arra nem veszik a fáradtságot hogy egy hajszálhasadásnyi lehetőséget adjanak arra, hogy bebizonyítsam, nem oylan vagyok, amilyennek elsőre látszom. Nos, a legtöbb ember szerint egy buta, önző,  exhibicionista, feltűnési viszketegséges, törtető, nemtörődöm, akaratos, számító, gerinctelen picsa vagyok. Ez még nem is érdekelne. De amikor az ember ezt a saját apjától kapja meg, az igenis bebizonyítja, hogy a szavak fájnak, vagy amikor a szerelmed ugy agyja a tuttodra hogy épp ideges és zavarja ha pröbálsz vele picit csipkelődni, hogy "húzz a faszba".Namármost ez a legkevesebb. Apura visszatérve, gondolom nem ért tudnod/tudnotok(reményeim szerint) hogy ameddig kicsik voltunk nagyon sokat utazott, néha elcsattant egy két atyai pofon is, és az egész stresszes balhé véger egy válás lett, amit 10éves fejjel szépen lépésről lépésre nyomonkövethettem. A székdobálást, a pofozkodást, a fenyegetőzést, mindent.. és annak ellenére hogy kicsi voltam, nagyon nagyon mély nyomot hagyott bennem ez az egész, bár ezzel egészen mostanéig nem voltam tiosztában, sajna a tudatalattimban nem az a kép él az apámról, aki megvéd, és vigyáz ránk, hanem az , aki tönkretett mindent. Ezt persze nem egészen így van, de magyarázd ezt meg a 7 évvel ezelőtti kisgyerek éned emlékeinek. Lehetetlen. Ezt kijelenthetjük. Azóta nagyon sok idő eltelt és nagyon sok midnen történt, minden nagyjábol rendben voltz, mígnem két éve elcsattant egy pofon. ( háttérinformációként csak annyit, hogy egy este, amikor anyával veszekedtek, megígérte nekem, amikor sírva lerohantam hogy hagyják abba, hogy bármi is történjék, soha többé nem fog ránk kezet emelni. ) Hiába volt ugyan jogos, tönkretett mindent lerombolt midnen falat amivel addig a tudatalattimat zártzam be és felépítettünk közösen, a bizalom érdekében.. na még folytatom, de most vége az órámnak.

 Vége van. A már megszokott megkönnyebbülés sehol sincs, a helyét átvette valami furcsa nyomasztó érzés, ami nem enged szabadulni, beszennyezi a napjaimat, édes csókot ígér, de legbelül hasogat, elmúlt a pillanat varázsa. vége van. Nincs bújás nincs közös nevetés, nincs közös nyár. se évforduló. mert vége van. kapaszkodom, küzdök remegek érte, hogy visszakapjam azt az érzést, azt a tisztát és őszintét, de nem érem el, nem találom sehol. Mindig is kedveltem az angol humort, az iróniát meg egyéb groteszk dolgokat, de Murphy bácsit sose, és ő se engem. Amikor a dolgok a lehető legnagyobb halomban voltak, egymásra hányva, össze vissza, és én a legalján feküdtem, volt valaki aki szépen egyesével lerángatott rólam minden rongyot, minden darab szemetet, aztán pedig minden álarcot amit addig viselnem kellett. Nem féltem többé megmutatni amit érzek. Fogta a kezem, mindig mellettem állt, és ha elestem, elkapott, mielőtt még megütöttem volna magam. Rengeteg sebtől és fájdalomtól óvott meg. Mikor azonban már elég erősnek éreztem magam, egyszerűen elküldtem, mit sem törődve azzal, hogy minden egyes rólam lerántott álarccal ő is veszített egyet a terhei közül. Elküldtem, elhagytam. Elveszítettem egy angyalt. Az egyetlen angyalomat, és most kétségbe vagyok esve, látom hogy még mindig mosolyog, de nem úgy, mint régen, van valami sötét szomorúság a szemében, végtelen, keserű fájdalom, szaggató csalódottság, mardosó keserűség, amit már soha többé nem lehet nyomok nélkül eltüntetni.Legalábbis én mér biztosan nem leszek képes rá. Mint amikor véletlenül millió apró darabra törünk egy porcelánbabát, hiába szedjük össze gondosan a darabokat, és ragasztjuk össze nagy munkával és rengeteg idővel, hiába gyulladt már minden ujjunk az apró szilánkok szúrásai miatt, mégsem lett olyan, mint régen volt. Érzem a szavain, hogy tudja, én vagyok az oka, de soha nem akarna bántani, az összes borzalom ellenére, amit vele tettem, nem képes rá. Szeret. Úgy szeret engem, mint még soha senki, de ezt én nem tudom értékelni. Még nem. Túl erősnek képzelem magam, de rá fogok jönni, hogy törékenyebb vagyok mint valaha. Ha a fogságban született madarat egyszer szabadon engedik, elpusztul, ha újra kalitkába zárják. Egyedül, vaksötétben. Tudom jól, hogy hamarosan egyedül maradok, jön majd más, bár ő ezt nem hiszi el, de jön majd, és akkor engem elfelejt, ahogy az előzőt is el tudta felejteni.. És akkor én ott fogok állni magányosan,  haragban a világgal, törött szárnyakkal..és hiába sikítok majd, minden csepp vérért kár lesz. Szörnyen fog fájni, és én jól teszem , ha jó előre felkészülök erre a fájdalomra, mert egyik napról a másikra jön majd, vadul tör rám, és nem ereszt, azt mondja majd "Nézd csak! itt vagyok, és nem megyek el..hosszú-hosszú évekig.." csak az vigasztal, hogy minden elmúlik egyszer,  leghamarabb az, ami gyorsan jön, hirtelen lángol fel, így ez a fájdalom is, de a másik nem. A másik, amelyik napról napra kúszik felfelé koponyám falán ,beszennyezi a képeket, minden emléket, minden önfeledt percet torzképpé változtat minden pillanatban amikor eszembe jut az ő szenvedése, és hogy mennyire próbálja rejtegetni előlem, még most is velem törődik.. és az az egyszerű ostoba ok, hogy nem tudtam neki hazudni.. még akkor sem, amikor a legfontosabb lett volna. Vége van. és a vihar, a fájdalom vihara előtti csend mér megérkezett, már csak azt kell megvárjam, hogy beérje, de addig még nagyon sok dolgom van, mert AZ mindent romba dönt majd, ami addig kézzel fogható és szemmel látható volt, s azt is, ami nem, fel kell készüljek, mert ezúttal egyedül kell majd végigcsinálnom, hiszen vége van. Attól félek, igazán vége. Ahogy nekem is lesz.

tudod jól hogy már a Tiéd. Örökké!

Régen írtam már, és valószínűleg most se fogok túl sokat.

az agyam szaggat a fejem meg csak hasogat.

20 órája fekszem és számolom a napokat

kekszen és vízen élek, mérem a fokokat..

 betegnek lenni szívás embrék :S

 Don't wait from me to say : i will love you forever and i will never forget you.

 Ahhoz hogy valaki összeomoljon, nincs szükség egy hatalmas törésre az életében, elég, ha valami lassan és alattomosan mérgezi meg minden percét, egy csepp keserűség minden nap, hatalmas folyókat áraszt..

 Már nem kaparom a falat ha jön és nem sikítok a párnába. Ez már csak tompa fájdalom, csak hagyom hogy elragadjon szép lassan átjárjon, és az arcomon legördülő könnycseppekkel együtt el is tűnjön. Sosem tudom mikor jön, nem számíthatok rá, de mikor ideér, minden mást elsöpör..ha távozik, egyik pillanatról a másikra teszi.. És kezdőik minden előrröl....

 Ha végetérne egyszer földi létem

Mindegy ki által s ki végett

Nemvárom én tőlet hogy öröklétben

Tartsd fenn majd a nevemet

Tiporjon el percek alatt engem

Vadul csörtető lovak hada.

S ne sírj mikor csendben fekszem

Hűen zöldülő kőrisfa alatt.

Síromra virágot én majdan nem kérek!

Hasítson engem ketté kósza villám..

Addig legyél velem, ameddig még élek,

Se ne később mikor már nem rebeg pillám.

Nem kérek én mást, csak egyetlen percet

Mondd ki halkan most a nevemet

Nevess velem Életem, ha tetszett

S engedd el végre kezemet.

Halottaknapjára.2010

Tudod, volt egyszer valamim. Azt hiszem egy kincsem. De nem voltam képes felnőni hozzá, értékelni, vigyázni rá.Vannak olyan dolgok, amiknek a hiányát csak akkor fogod fel, amikor már elveszítetted, vannak közülük, amiket vissza akarnál kapni, vannak amelyekről már lemondtál régen. Van hogy egy embert veszítesz el, azt hiszed újra megtaláltad, rádöbbensz hogy mégsem, csalódsz, sírsz , nevetsz. Nem tudod mit csinálj. Újból megleled. Másmilyen. Te is másképpen nézel rá, ő is rád. Ez így van rendjén. Az emberek változnak, hibáznak tévednek, de ha tanulnak belőle, megérte.Olyankor vagy igazán felnőtt, amikor feledni tudod a sérelmeket, és inkább őszintén mosolyogsz a másikra. ami megtörtént, az a múlt. Ha emészted magad, előbb utóbb beleőrülsz. Nézz előre..és főleg oldalra! Nézd csak kik állnak melletted! Nem most. Most akárki. De amikor bajban vagy, akkor nyisd ki a szemed. Ne félj segítségért kiáltani, vagy csak suttogni, ha már nincs erőd. Akinek számítasz, az meghallja majd. Csend van és sötét. Most csak mi vagyunk itt. Te és Én. Mondd el mi bánt. Én nem nevetlek ki. Hunyd le a szemed. Mit látsz? Én fényt. Most jobban érzem a kezed melegét, a szíved is szaporább. Kire gondolsz? Elhűltél, a kezed is megremegett. Félsz talán, hogy bárki beléd lát, megtudja szíved féltett titkát? Ne félj! Én nem mondom el senkinek. Most már remélem érted, hogy miről is beszélek...

 Úgy éreztem írnom kell. ÚJRA! nem tudom miről. kiöntenék mindent, festékeket az égre, lilára és kéke, sárgára  a füvet és pirosra a tengert. Átszíneznék mindent hogy elbujtathassam azt, ami nagyon is látszik. Hosszú ideje már nem olyan semmi, mint régen. Talán fel sem tűnne senkinek ha ibolyaszín madarak repülnének messze délnek, s bíbor kutyák ugatnának minden házsarockról. Mindennek csak egy új nevet kéne adni.  A szívnek a kalapácsot, a könnynek a kisautót. Mi lenne akkor? Fejre állítanánk mindent! Sikolynak hívnánk a csendet, hisz  magában üvölt a hangtalan üresség, s könnyezve nevetnénk, hisz csak mi tudjuk, milyen fájdalmat rejtünk el vele. Évek múlva talán megszoknánk, talán kicsit minden nap meghalnánk belül. Talán ez nem is feltételes mód. Talán valóság.. de csendben kell lenni és tűrni. "Aki sikít, az gyenge." Mondja ezt az akinek sosem volt gondja..vagy csak maga előtt is tagadja..  Kiáltsd hangosan! ELÉG! Elég volt álarc mögött élni. Unom már ezt a pocsék színdarabot, és tudom, hogy te is. Ugyan az a történet, csak mindig más a szereposztás. És sosincs vége. Örök körforgása egy olyan világnak, ahol a hercegnő egy prosti, az apja alkoholista, a herceg meg közömbös és önző. Ez maradt. Cédák, pia és közöny. És akkor éld túl! Kapaszkodj foggal az utolsó cérnaszálba.. Az élet összességében szar meg kavics. Álbarátok, kamubarátnők, számító szeretők. De a család, ami volt, lesz, vagy sose.

Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket csak a halál veheti el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont és megszakad valami. És onnnantól fogva nem beszélhetünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük megszabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elvállás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj.