A festék 1-2 helyen lepattogott, a lakk már régen nem fénylik, az a kis csillogás,amit fehér festékkel varázsolt a baba szemébe a készítő, már régen lefolyt. Most meleg, boldog csillogás helyett inkább egy alig észrevehető könnycsepp hatását kelti.. A madzag itt-ott elszakadt, hát összecsomózták, semmi gond, idővel, ahogy rángatják kéjük-kedvük szerint, egyre szorosabbra feszül a csomó. Egyre biztosabb.
Biztos, hogy nem akarok itt maradni. Így nem. Kell valaki aki újra elővesz, leporol, kijavítgatja a hibákat. Nem akarok megkopva ülni egy szertárban és várni, hogy mikor kap elő valami unatkozó kisgyerek, és dob vissza a sarokba pár perc múlva, amikor kijátszotta magát, aztán meglátja a szebb, újabb, épebb játékot.. Hogy még több sérülés legyen rajtam?
Vissza, ki, fel, össze, ide, le, balra, be, oda, jobbra, aztán sehova. Tessék?
Legalább nem porosodom be teljesen. Ennyire jók ezek az alkalmi játékok, de azt hiszem, mostantól inkább meghúzom magam, s miközben várok, egy pislákoló spotlámpa fényénél némán, mosolyogva játszom ezt az egyszemélyes szív-darabot. Végül is, el is téphetném a madzagokat, vagy elvághatnám. Nem nehéz. Csukló, boka, nyak. Bő a választék, bármelyikkel is kezdeném, nem jutnék a végére. Mindegy is, hisz mi lenne akkor azokkal a gyerekekkel? Talán egy picit tényleg megtetszem neki, akár csak egy pillanatra is, talán valahol megfogja őket a kopott lakk, vagy a megfolyt szem-festék.
Inkább csak várok. Majd jön valaki.. Valakinek jönnie kell, nem igaz? Muszáj, olyan nincs, hogy ne jönne erre senki.. Ugye? Kérlek.. mond hogy erre jön.. Úgy szeretném.. úgy igazán. Egy megkopott, elhasznált, összetört kis porcelán szív minden darabjával.
