A lány a szobájában ül. Nem tudja már mit kezdjen magával, haragszik a felnőttekre, haragszik a világra. Előveszi a laptopját, zenét hallgat, és úgydönt, hogy elkezd valami napló szerűt írni:
"""Péntek este 10 óra lehet és én itthon ülök egy pohár boroskóla és egy könyv társaságában. A mai nap körülbelül olyan értelmetlenül telt mint a többi. Szerettem volna végre beszélgetni valakivel úgy igazán. Elmondani hogy miről mit gondolok, mit érzek, miért érzem, úgy, hogy nem javít ki, nem kezd oktatni. Nem panaszkodni akartam volna, csak azt, hogy valaki ebben a rohanó világban rámszánjon az életéből értékes 20 percet és meghallgasson. vagy csak üljön mellettem és tudjam hogy figyel. Nagyon hiányzik már a törődés. Itthon nem kapom meg. Mindenkinek van ezer jobb dolga. Anyunak nyugtatót kell szednie. Ma összefutottam apuval amikor elmentem hugomért a sulijába. Nagyon szomorú volt. Hiányzunk neki és fél. Retteg, hogy egyedül marad. Nincs már rajtunk kívül senkije. Csak pár percet beszéltünk, sietnünk kellett. Anyu kint várt.Mikor elindultunk ki a teremből, megölelt és én nem akart elengedni. Úgy szorított magához, mint még soha. Láttam a szemében a fájdalmat, körülötte a megfáradt ráncokat és a lassan kicsorduló könnyeket. Nem néztem többet a szemébe. Egy semmit mondó "szia" után gyors léptekkel mentem a folyósón. Nem szabad elgyengülnöm. Sajna ez a mostani helyzet, olyan hogy senki sem segíthet semmit, ezért kár bárkinek is tudnia róla. Múlt csütörtök óta sajnos túl sokan tudják. Tulajdonképpen mostmár jobban örülnék a rosszindulatú tizenévesek pletykáinak, mint annak hogy erről beszéljenek. Sajnálnak, de nekem nincs szükségem sajnálatra. Sok a problémám, ez tény és igen is vannak olyanok akikre támaszkodnom KELL, mert ezt egyedül nem lehet elviselni, vagy csak én nem tudom.
Nem tudom összeszedni már a gondolataimat és ebbe beleőrülök.
Fél órája írok. Midnent ami eszembe jut lekapartam. Aztán ki is töröltem.
Hiányzik apu, hiányzik a nyugalom és hiányzik ő is. Ma egy hónapja hogy szakítottunk, de még mindig várom a csodát, várom hogy felébredjek ebből a rémálomból és legyen szerda délután amikor egymás mellett ültönk, a fejemet a vállára hajtottam és néztük a táncpróbát, neki mennie kellett volna, mert elkésik, de mégis ottmaradt még velem egy kicsit. Vagy szombat reggel, amikor a hóesésben sétáltunk a megállóig, az utcán alig járt valaki, és akkor minden annyira mesebeli volt. Akkor, egyetlen egyszer úgy éreztem hogy szeret, még ha ez nem is volt így soha.
Abba kéne hagynom. Az emlékek, a blog, amit ma olvastam és egy könyv.. megindítanak. Fáj, de mégis jó visszaemlékezni. Nem láttam egy hete és beteg vagyok nélküle. Barátnője van, boldog, én szenvedek, és ő ezt tudja..azt hiszem.
Eszembe jutott egy történet egy bukott angyalról. Sokat sírt, de mégtöbbet nevetett. Sokan utálták, de ő annál jobban szeretett, de ezt nem viszonozták neki, ezért végül mire 14 lett, kiüresedett, megpróbált gyűlölni, de majdnem belerokkant, megpróbált felejteni, de annál mélyebbek lettek a sebek, megpróbált bízni, de minden alkalommal csalódnia kellett, végül rájött, hogy ahova küldték, hogy próbáljon boldogulni, százszor rosszabb a pokolnál, mert itt senki nem ismeri be hogy gonosz, ember embert öl, kélyből, szükségből, érdekből. A"Barát" késsel döfi hátba a társát, mert nincs gerince a szemébe nézni.
Sokat gondolkoztam ma a gyengeségen, magán a fogalmon, hogy mit takar...vajon az a gyenge aki felvállalja az érzelmeit és nem tagadja hogy sír, vagy inkább az a gyenge, aki még magának se vallja be hogy igenis fáj, mert fél az érzéstől, fél csalódni, fél szenvedni. Az a képmutató, aki inkább állarcot hord, mert nem lehet önmaga egy önző hierarhiára épülő közösségben, vagy az, aki azonosul a közösséggel és feladja önmagát? Igenis hordok állarcot, de az előtt aki megérdemli én szívből sírok és szívből nevetek, mert bízom benne. Naív vagyok, ez igaz. Túl hamar "bízom meg" az emberekben, gyakorlatilag bárkiben.. egy bizonyos fokig(!). Nagyon hamar kezdek ragaszkodni, és nagyon nehezen engedek el ..Hagyom magam megvezetni és fejben tudom hogy mi történik, de a szívem azt súgja hogy "neeem ő nem ilyen ő nem tenne ilyet velem soha..." és de. ez a kurvanagy igazság. Kevesen vannak olyanok, akik félre tudják tenni a saját érdekeiket. Nem azt mondom hogy mindenkinek mindenkivel szemben odaadónak kéne lennie, mert ez megvaílósíthatatlan, de azzal aki megbízik bennünk és tűzbe tenné értünk a kezét, még azután is, hogy átvertük, talán gerinctelen dolog ezt még egyszer, kétszer, sokszor eljátszani. Nem fog szólni szerencsétlen, mert nem akar elveszíteni,de fáj neki. Szegény angyal nem mondja ki, de minden este sír, nem látod rajta, mert nem figyeled, mert vak vagy, vagy mert egyszerűen nem akarod. Tudod hogy bűnös vagy.. Ha a szemébe néznél csak egyetlen egyszer önzetlenül, látnád hogy mit érez, hogy mikor szívből szeretett, csak játszottak vele, félredobták aztán még jól rá is tapostak, a szárnyait etörték és megcsonkították, hogy nem tudjon többé repülni. Megláncolva él...
Végsősoron sokan nagyon komoly fogalomzavarral közdenek. Keverik az érzelmeset a gyengével, az óvatosat a képmutatóval, az odaadót a csicskával, a különcöt a nyomorékkal. Aki kicsit ad magára, vagy szeret a társaság középpontjában lenni, az kurva, aki nem beszél annyit és visszahúzodik, az depressziós, aki megváltozik hirtelen, arra furcsán néznek és akit mindenki bír, azt fogják a leghamarabb elfelejteni. Jön egy másik, és a nevét szépen kitörlik a köztudatból. Így megy ez nálunk. nálatok, mindenhol. Elcseszett egy faj az ember. Nem azért, mert tele van hibákkal, hanem azért, mert meg lenne a lehetősége arra, hogy változtasson, de meg se próbálja. Nehézséget okozna és nem lenne annyira kényelmes. Inkább a többség él a saját megszokott kis világába bezárkózva ahol az "über ICH" uralkodik. Átgázolnak mindenen és mindenkin. Nem vesznek észre egyetlen apró csodát sem. Nem érzik a virágillatot, nem tudnak örülni egy langyos koratavaszi napsugárnak, a forróságban egy hűs szellőnek, a gyümölcsöző fáknak, a madarak dalának, nem látják a szivárványt sem. Nem azért mert nincs. Nem azért mert ezek a dolgok eltűntek. Egyszerűen talán nem is akarják már látni a szépet, mert félnek, hogy csalódniuk kell, mint már annyiszor, félnek hogy fel kell ébredni az álomból és visszatérni a keserű valóságba, ami szinte soha nem végződik "Happy End"-del. Érthető, hisz az emberek születnek és végül egyszer midnenki meghal. Félnek a haláltól mert tudják, hogy mennyi idejüket pazarolták már el. A félelem átfordul paranoid rettegésbe és hátralévő életük egy versenyfutássá válik az idővel és magával az élettel. Elfelejtik élvezni,meggyűlölik és végül bedrogozva egy árokban, túladagolva egy hotelszobában, vagy egy részegen rommátört autóban végzik. Ki a gyenge? Aki ki mer szabadulni az életből és véget mer vetni mindennek, anélkül hogy tudná, mi jön utána, vagy az, aki inkább tűr és küzd tovább egyedül, vagy együtt másokkal?
Rengeteg az olyan kérdés, amire az ember nem tud választ adni, hiába gondolkozik órákat, nézi minden szemszögből, tekeri, csavarja, végül csak egy ócska rongy kerül a kezébe, amivel letörölheti homlokáról az izzadtságcseppeket. Van-e joga a hatóságoknak elvenni valaki életét, ha az sem volt külömb? Van-e joga bárkinek, hogy elítélje a bosszút? Van-e joga másoknak rendelkezni felettünk? És főleg vajon nekünk van-e mások felett ítélkezni?
Mindez nem érdekes. Persze fontos. de ezek túl NAGY kérdések. Miért nem kérdezzük meg azt a másiktól, hogy "mivel tudnék neked örömet szerezni?", "mit tehetek érted?", vagy csak annyit hogy "milyen napod volt?" Nem kell világot megváltani, mármint nem kell gyorstalpalónak lenni.
Mindegy. Én még küzdök..egy darabig, amíg bírom lélegzettel"""
Egy hűvős tavaszi estén egy pillanatra a fiatal lány lehunyja a szemét, de végül nem nyitja ki többé, fejét az ágyára hajtja, hallgatja a szívdobbanásait, számolja és szép lassan elalszik. Utóljára szépet álmodik. Megérdemli végre...
Pár nap múlva a lapokban szörnyű tragédiáról számolnak be:
" Egy tizenöt éves fiatal lány idén a gyógyszer túladagolás 11. fiatalkorú áldozata hazánkban..."
Még írtak róla pár sort, az emberek elolvasták, kicsit szörnyülködtek és még csak azt se kérdezték magukban: "Ki az?"
Millióegy kérdés, és senki sem kap választ, a kérdések végén pedig már hosszú ideje ott csücsül az A bizonyos "fordított" kérdőjel...
"""Péntek este 10 óra lehet és én itthon ülök egy pohár boroskóla és egy könyv társaságában. A mai nap körülbelül olyan értelmetlenül telt mint a többi. Szerettem volna végre beszélgetni valakivel úgy igazán. Elmondani hogy miről mit gondolok, mit érzek, miért érzem, úgy, hogy nem javít ki, nem kezd oktatni. Nem panaszkodni akartam volna, csak azt, hogy valaki ebben a rohanó világban rámszánjon az életéből értékes 20 percet és meghallgasson. vagy csak üljön mellettem és tudjam hogy figyel. Nagyon hiányzik már a törődés. Itthon nem kapom meg. Mindenkinek van ezer jobb dolga. Anyunak nyugtatót kell szednie. Ma összefutottam apuval amikor elmentem hugomért a sulijába. Nagyon szomorú volt. Hiányzunk neki és fél. Retteg, hogy egyedül marad. Nincs már rajtunk kívül senkije. Csak pár percet beszéltünk, sietnünk kellett. Anyu kint várt.Mikor elindultunk ki a teremből, megölelt és én nem akart elengedni. Úgy szorított magához, mint még soha. Láttam a szemében a fájdalmat, körülötte a megfáradt ráncokat és a lassan kicsorduló könnyeket. Nem néztem többet a szemébe. Egy semmit mondó "szia" után gyors léptekkel mentem a folyósón. Nem szabad elgyengülnöm. Sajna ez a mostani helyzet, olyan hogy senki sem segíthet semmit, ezért kár bárkinek is tudnia róla. Múlt csütörtök óta sajnos túl sokan tudják. Tulajdonképpen mostmár jobban örülnék a rosszindulatú tizenévesek pletykáinak, mint annak hogy erről beszéljenek. Sajnálnak, de nekem nincs szükségem sajnálatra. Sok a problémám, ez tény és igen is vannak olyanok akikre támaszkodnom KELL, mert ezt egyedül nem lehet elviselni, vagy csak én nem tudom.
Nem tudom összeszedni már a gondolataimat és ebbe beleőrülök.
Fél órája írok. Midnent ami eszembe jut lekapartam. Aztán ki is töröltem.
Hiányzik apu, hiányzik a nyugalom és hiányzik ő is. Ma egy hónapja hogy szakítottunk, de még mindig várom a csodát, várom hogy felébredjek ebből a rémálomból és legyen szerda délután amikor egymás mellett ültönk, a fejemet a vállára hajtottam és néztük a táncpróbát, neki mennie kellett volna, mert elkésik, de mégis ottmaradt még velem egy kicsit. Vagy szombat reggel, amikor a hóesésben sétáltunk a megállóig, az utcán alig járt valaki, és akkor minden annyira mesebeli volt. Akkor, egyetlen egyszer úgy éreztem hogy szeret, még ha ez nem is volt így soha.
Abba kéne hagynom. Az emlékek, a blog, amit ma olvastam és egy könyv.. megindítanak. Fáj, de mégis jó visszaemlékezni. Nem láttam egy hete és beteg vagyok nélküle. Barátnője van, boldog, én szenvedek, és ő ezt tudja..azt hiszem.
Eszembe jutott egy történet egy bukott angyalról. Sokat sírt, de mégtöbbet nevetett. Sokan utálták, de ő annál jobban szeretett, de ezt nem viszonozták neki, ezért végül mire 14 lett, kiüresedett, megpróbált gyűlölni, de majdnem belerokkant, megpróbált felejteni, de annál mélyebbek lettek a sebek, megpróbált bízni, de minden alkalommal csalódnia kellett, végül rájött, hogy ahova küldték, hogy próbáljon boldogulni, százszor rosszabb a pokolnál, mert itt senki nem ismeri be hogy gonosz, ember embert öl, kélyből, szükségből, érdekből. A"Barát" késsel döfi hátba a társát, mert nincs gerince a szemébe nézni.
Sokat gondolkoztam ma a gyengeségen, magán a fogalmon, hogy mit takar...vajon az a gyenge aki felvállalja az érzelmeit és nem tagadja hogy sír, vagy inkább az a gyenge, aki még magának se vallja be hogy igenis fáj, mert fél az érzéstől, fél csalódni, fél szenvedni. Az a képmutató, aki inkább állarcot hord, mert nem lehet önmaga egy önző hierarhiára épülő közösségben, vagy az, aki azonosul a közösséggel és feladja önmagát? Igenis hordok állarcot, de az előtt aki megérdemli én szívből sírok és szívből nevetek, mert bízom benne. Naív vagyok, ez igaz. Túl hamar "bízom meg" az emberekben, gyakorlatilag bárkiben.. egy bizonyos fokig(!). Nagyon hamar kezdek ragaszkodni, és nagyon nehezen engedek el ..Hagyom magam megvezetni és fejben tudom hogy mi történik, de a szívem azt súgja hogy "neeem ő nem ilyen ő nem tenne ilyet velem soha..." és de. ez a kurvanagy igazság. Kevesen vannak olyanok, akik félre tudják tenni a saját érdekeiket. Nem azt mondom hogy mindenkinek mindenkivel szemben odaadónak kéne lennie, mert ez megvaílósíthatatlan, de azzal aki megbízik bennünk és tűzbe tenné értünk a kezét, még azután is, hogy átvertük, talán gerinctelen dolog ezt még egyszer, kétszer, sokszor eljátszani. Nem fog szólni szerencsétlen, mert nem akar elveszíteni,de fáj neki. Szegény angyal nem mondja ki, de minden este sír, nem látod rajta, mert nem figyeled, mert vak vagy, vagy mert egyszerűen nem akarod. Tudod hogy bűnös vagy.. Ha a szemébe néznél csak egyetlen egyszer önzetlenül, látnád hogy mit érez, hogy mikor szívből szeretett, csak játszottak vele, félredobták aztán még jól rá is tapostak, a szárnyait etörték és megcsonkították, hogy nem tudjon többé repülni. Megláncolva él...
Végsősoron sokan nagyon komoly fogalomzavarral közdenek. Keverik az érzelmeset a gyengével, az óvatosat a képmutatóval, az odaadót a csicskával, a különcöt a nyomorékkal. Aki kicsit ad magára, vagy szeret a társaság középpontjában lenni, az kurva, aki nem beszél annyit és visszahúzodik, az depressziós, aki megváltozik hirtelen, arra furcsán néznek és akit mindenki bír, azt fogják a leghamarabb elfelejteni. Jön egy másik, és a nevét szépen kitörlik a köztudatból. Így megy ez nálunk. nálatok, mindenhol. Elcseszett egy faj az ember. Nem azért, mert tele van hibákkal, hanem azért, mert meg lenne a lehetősége arra, hogy változtasson, de meg se próbálja. Nehézséget okozna és nem lenne annyira kényelmes. Inkább a többség él a saját megszokott kis világába bezárkózva ahol az "über ICH" uralkodik. Átgázolnak mindenen és mindenkin. Nem vesznek észre egyetlen apró csodát sem. Nem érzik a virágillatot, nem tudnak örülni egy langyos koratavaszi napsugárnak, a forróságban egy hűs szellőnek, a gyümölcsöző fáknak, a madarak dalának, nem látják a szivárványt sem. Nem azért mert nincs. Nem azért mert ezek a dolgok eltűntek. Egyszerűen talán nem is akarják már látni a szépet, mert félnek, hogy csalódniuk kell, mint már annyiszor, félnek hogy fel kell ébredni az álomból és visszatérni a keserű valóságba, ami szinte soha nem végződik "Happy End"-del. Érthető, hisz az emberek születnek és végül egyszer midnenki meghal. Félnek a haláltól mert tudják, hogy mennyi idejüket pazarolták már el. A félelem átfordul paranoid rettegésbe és hátralévő életük egy versenyfutássá válik az idővel és magával az élettel. Elfelejtik élvezni,meggyűlölik és végül bedrogozva egy árokban, túladagolva egy hotelszobában, vagy egy részegen rommátört autóban végzik. Ki a gyenge? Aki ki mer szabadulni az életből és véget mer vetni mindennek, anélkül hogy tudná, mi jön utána, vagy az, aki inkább tűr és küzd tovább egyedül, vagy együtt másokkal?
Rengeteg az olyan kérdés, amire az ember nem tud választ adni, hiába gondolkozik órákat, nézi minden szemszögből, tekeri, csavarja, végül csak egy ócska rongy kerül a kezébe, amivel letörölheti homlokáról az izzadtságcseppeket. Van-e joga a hatóságoknak elvenni valaki életét, ha az sem volt külömb? Van-e joga bárkinek, hogy elítélje a bosszút? Van-e joga másoknak rendelkezni felettünk? És főleg vajon nekünk van-e mások felett ítélkezni?
Mindez nem érdekes. Persze fontos. de ezek túl NAGY kérdések. Miért nem kérdezzük meg azt a másiktól, hogy "mivel tudnék neked örömet szerezni?", "mit tehetek érted?", vagy csak annyit hogy "milyen napod volt?" Nem kell világot megváltani, mármint nem kell gyorstalpalónak lenni.
Mindegy. Én még küzdök..egy darabig, amíg bírom lélegzettel"""
Egy hűvős tavaszi estén egy pillanatra a fiatal lány lehunyja a szemét, de végül nem nyitja ki többé, fejét az ágyára hajtja, hallgatja a szívdobbanásait, számolja és szép lassan elalszik. Utóljára szépet álmodik. Megérdemli végre...
Pár nap múlva a lapokban szörnyű tragédiáról számolnak be:
" Egy tizenöt éves fiatal lány idén a gyógyszer túladagolás 11. fiatalkorú áldozata hazánkban..."
Még írtak róla pár sort, az emberek elolvasták, kicsit szörnyülködtek és még csak azt se kérdezték magukban: "Ki az?"
Millióegy kérdés, és senki sem kap választ, a kérdések végén pedig már hosszú ideje ott csücsül az A bizonyos "fordított" kérdőjel...
