nincs címe. nem szorul rá.

 Sokan, akik a blogomat olvassák, azt mondják depressziós vagyok, vagy szimplán zakkant, vagy szimplán gyűlölöm az életet, pedig nem. nagyonis szeretem. Csak tudod, amikor az ember rendületlenül tűr hónapokig, viseli a fájdalmát, cipeli a terhét és eközben mosolyog, minden napot fájdalmasan nehéznek érez. Mintha a Mount Everestre mászna fel minden egyes reggel, biztosító kötél nélkül, megkockáztatva azt, hogy bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhat, mégis mászik, küzd, küzd az életéért,vagyis csak azért az apró töredékért, ami az egykoron felhőtlennek tűnő életéből maradt, foggal körömmel kapálózik érte, és mosolyog. Mosolyog, mert úgy sokkal könnyebb. Senki nem juttatja eszébe percről percre a nyomorát, nem szembesítik akaratlanul a saját boldogtalanságával, együtt érző, vagy épp csak annak tűnő kérdésekkel, pillantásokkal és sóhajokkal. Mintha értenék mi bánt, pedig fogalmuk sincs. Amikor pedig az egésznek vége, legalábbis enyhülést hoz az új, hosszú időnyi keménység és szilárd akaraterő után egyszer csak egy magányos pillanatban, egy hosszú, apró bosszúságokkal teli nap után összeroppanunk. Semmire nem vagyunk képesek, csak sírunk, sírunk a nagyvilágba, és fogalmunk sincs miért. Még mi sem értjük, vajon mi okunk rá, hogy mégis miért zokogunk most, hogy végre megkönnyebbülhetünk. Hát pont ezért! Felengedünk, ellazulunk és egy kellemes zsibbadt állapotba ringatjuk saját magunkat a zokogással, a könnyekkel. Talán azért is tör ránk, mert félünk attól, hogy ezt a kevésbé elviselhetetlen állapotot megint elveszítjük majd. Mert hogy ez egyáltalán nem jó, épp csak könnyebb tűrni, mint az eddigit. Képtelen apróságokon borulunk ki a nagy problémák után, olyanokon, amiket még mi magunk is nevetségesnek tartunk.. pedig kicsit sem vicces.. egy rosszul irányzott kérdés, vagy meggondolatlan szó valaki részéről épp elég.. de csak egy rosszul sikerült vicc, egy pillanat, egy kép, egy illat, egy másik megtört, könnyes szempár, mind mind elég ahhoz, hogy minden emlék egyszerre ránk törjön, leigázzon és a porba tiporjon.. minket, minden önbizalmat, azt a képtelen látszat-boldogság várat amivel megvédtük magunkat.. hamar leomlik, el sem tudod képzelni mennyire.. sírsz, csak sírsz és nem tudod abba hagyni, nem is akarod valójában.. mint az az érzés, amikor az órákig tartó alkoholos rosszullét után végre hánysz egyet, magadon kívül, detoxos állapotban, és megkönnyebbülsz. kiadsz magadból mindent, mindent amit csak lehet, mindent ami nyomott, égetett, mart, kapart, szúrt bizsergett, rángatott, tépkedett. Mindent ami kis híján majdnem megölt.. és úgy istenigazából jól is esik...fogalmad sincs, miért pont most, de sikerült.. az arcod beleszorítod a párnába, sikítasz is talán, de csak némán, hogy fel ne ébreszd a körülötted alvókat, majd szép lassan álomba ringatod magad.. másnap pedig újra elindulsz felfelé a hegyre, első lépés ként azzal, hogy eltünteted az arcodról a több órás sírás nyomait..