Vége van. A már megszokott megkönnyebbülés sehol sincs, a helyét átvette valami furcsa nyomasztó érzés, ami nem enged szabadulni, beszennyezi a napjaimat, édes csókot ígér, de legbelül hasogat, elmúlt a pillanat varázsa. vége van. Nincs bújás nincs közös nevetés, nincs közös nyár. se évforduló. mert vége van. kapaszkodom, küzdök remegek érte, hogy visszakapjam azt az érzést, azt a tisztát és őszintét, de nem érem el, nem találom sehol. Mindig is kedveltem az angol humort, az iróniát meg egyéb groteszk dolgokat, de Murphy bácsit sose, és ő se engem. Amikor a dolgok a lehető legnagyobb halomban voltak, egymásra hányva, össze vissza, és én a legalján feküdtem, volt valaki aki szépen egyesével lerángatott rólam minden rongyot, minden darab szemetet, aztán pedig minden álarcot amit addig viselnem kellett. Nem féltem többé megmutatni amit érzek. Fogta a kezem, mindig mellettem állt, és ha elestem, elkapott, mielőtt még megütöttem volna magam. Rengeteg sebtől és fájdalomtól óvott meg. Mikor azonban már elég erősnek éreztem magam, egyszerűen elküldtem, mit sem törődve azzal, hogy minden egyes rólam lerántott álarccal ő is veszített egyet a terhei közül. Elküldtem, elhagytam. Elveszítettem egy angyalt. Az egyetlen angyalomat, és most kétségbe vagyok esve, látom hogy még mindig mosolyog, de nem úgy, mint régen, van valami sötét szomorúság a szemében, végtelen, keserű fájdalom, szaggató csalódottság, mardosó keserűség, amit már soha többé nem lehet nyomok nélkül eltüntetni.Legalábbis én mér biztosan nem leszek képes rá. Mint amikor véletlenül millió apró darabra törünk egy porcelánbabát, hiába szedjük össze gondosan a darabokat, és ragasztjuk össze nagy munkával és rengeteg idővel, hiába gyulladt már minden ujjunk az apró szilánkok szúrásai miatt, mégsem lett olyan, mint régen volt. Érzem a szavain, hogy tudja, én vagyok az oka, de soha nem akarna bántani, az összes borzalom ellenére, amit vele tettem, nem képes rá. Szeret. Úgy szeret engem, mint még soha senki, de ezt én nem tudom értékelni. Még nem. Túl erősnek képzelem magam, de rá fogok jönni, hogy törékenyebb vagyok mint valaha. Ha a fogságban született madarat egyszer szabadon engedik, elpusztul, ha újra kalitkába zárják. Egyedül, vaksötétben. Tudom jól, hogy hamarosan egyedül maradok, jön majd más, bár ő ezt nem hiszi el, de jön majd, és akkor engem elfelejt, ahogy az előzőt is el tudta felejteni.. És akkor én ott fogok állni magányosan, haragban a világgal, törött szárnyakkal..és hiába sikítok majd, minden csepp vérért kár lesz. Szörnyen fog fájni, és én jól teszem , ha jó előre felkészülök erre a fájdalomra, mert egyik napról a másikra jön majd, vadul tör rám, és nem ereszt, azt mondja majd "Nézd csak! itt vagyok, és nem megyek el..hosszú-hosszú évekig.." csak az vigasztal, hogy minden elmúlik egyszer, leghamarabb az, ami gyorsan jön, hirtelen lángol fel, így ez a fájdalom is, de a másik nem. A másik, amelyik napról napra kúszik felfelé koponyám falán ,beszennyezi a képeket, minden emléket, minden önfeledt percet torzképpé változtat minden pillanatban amikor eszembe jut az ő szenvedése, és hogy mennyire próbálja rejtegetni előlem, még most is velem törődik.. és az az egyszerű ostoba ok, hogy nem tudtam neki hazudni.. még akkor sem, amikor a legfontosabb lett volna. Vége van. és a vihar, a fájdalom vihara előtti csend mér megérkezett, már csak azt kell megvárjam, hogy beérje, de addig még nagyon sok dolgom van, mert AZ mindent romba dönt majd, ami addig kézzel fogható és szemmel látható volt, s azt is, ami nem, fel kell készüljek, mert ezúttal egyedül kell majd végigcsinálnom, hiszen vége van. Attól félek, igazán vége. Ahogy nekem is lesz.
tudod jól hogy már a Tiéd. Örökké!
