Én már csak ilyen vagyok. A hétvégi lány akit könnyen megtalálsz péntek este egy kocsmai billiárd asztal fölött, cigivel a szájában. Az a lány, aki sörözik, és röhög a disznó vicceken, nem vet meg senkit. Nem is foglalkozik senkivel úgy igazából. A lány, aki él a saját világában, aki állítja hogy felnőtt, de még mindig vár,a "mesebeli hercegre" olyan formában, hogy valami végre kizökkentsek a megkeseredett mindennapok monoton mókuskerekéből, a folyamatos hajtásból. A lány, aki bár realistának vallja magát, most mégis a csodára vár. Hát ez vagyok én. Mindenki menedéke és ellensége. Feltétel nélkül adok és nem várok cserébe semmit, csak reménykedem. Tudod én nem akarok ártani senkinek, soha nem is akartam, de van, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, még saját magam fölött is. Ok nélkül vagy minden lehetséges indokkal szemben cselekszem, sok ostobaságot csinálok, és ezzel másoknak néha nagyon sok fájdalmat okozok. Talán így állok bosszú tudat alatt mindazért, amiről úgy gondolom, nem érdemeltem volna meg? Vagy csak egyszerűen gonosz vagyok. Nem bírom elviselni saját magamat, a saját keserűségemet, azt hogy hagyom hogy elbasszam a saját életem csocsó asztalok, sörök meg pasik társaságában hétvégéről hétvégére. Ami fájdalmat kapok, azt egyből tovább is akarom adni. Nem is tudom minek jöttem most fel ide megint, és minek írok, minek töltök el hosszú perceket azzal hogy elregélem másoknak, hogy nekem milyen szar...kit érdekel? csak megsúgom, senkit..
"hisz ezek nem is valós problémák"
valós? mit jelent ez a szó? Magában is egy nyomorult paradoxon. Egy szó ellentmondások tömkelegével. Mihez képest? hát nem relatív? Mi az ami valódi? az érzések, az emlékek, az emberek, a fájdalom? Ugyan. Itt hol van az etalon? Hol az összehasonlítási alap? hol van bármilyen rendszer az egészben. Nem szeret, szeret, megcsal.Szeret, csak mást. Kell neki valaki, de nem én. Mert én a hétvégi lány voltam. A vicces, nagypofájú, a szórakoztató, a megszerezhető, gátlástalan, talán még csinos is. Igen! Csinos, vagy inkább vonzó, ez a legjobb szó rá, de semmiképp sem szép.
Kezdem megszokni. Mostanában ez a módi. Találkozgatunk, röhögünk, elvagyunk, szórakoztatjuk egymást, játszunk egy kicsit, aztán szia. kezdj vele valami. Talán szeretek lábtörlő lenni. Nem biztos. Csupán az, hogy rettegek a magánytól, szörnyen félek egyedül lenni, ezért inkább belemenekülök rossz döntések egész sorába, egyetlen percnyi törődésért, egyetlen esttényi csókért és érintésért, egyetlen röpke kalandért.
"KURVA!"
Talán jogos is. Miért is ne? Nem mintha olyan nagyon sok pasinak meglettem volna, szerintem sokkal többet gondolnak rólam, "túlbecsülnek". Mondjuk ez már nem izgat, ugyan rosszul esik néha,amikor szembesítenek vele, de meddig csak a hátam mögött mondják, nem zavar, mert leszarom. Ezek csak szúnyogcsípések. Kellemetlen, picit viszket, aztán ha nem foglalkozol vele, elmúlik, d ha vakarod, kaparászod, babrálod, akkor csak egy csúnyácska seb lesz belőle, ami vérzik. Fölösleges.
Szerelmes vagyok. Nem egy emberbe vagy nembe, inkább a.. szeretetbe? A szerelem illúziójába. Az érzésbe, ami durvában függővé tesz, mint a crack, és jobban kiüt, mint a 300as töltés. Megszállottan sóvárgok utána, erőszakkal akarom elérni, hogy szeressenek. Ráerőltetem magam másokra, mindig ott vagyok mellékutca ként, vagy csak unaloműzőnek, de már ez sem érdekel. Azt csinálnak velem amit akarnak, úgy rángatnak drótkötélen, mint egy megkopott marionett bábut. Nem akarom ezt.
