, ahogy minden más is. Mostanában mér én sem írok annyit, sem verset, sem semmit. A leg egyszerűbb gontolataimat sem akaprom le, sőt még jegyzetelni se jegyzetelek az órákon..Namost, ha nem írok, nincs mit felrakni, azt viszont nem szeretném hogy anyag nélkül maradjatok.. nemhinném hogy felér a crackkel ha engem olvastok, dehát ki tudja.. nekem szükségem lenne valami hasonlóra. Az elmúlt idpszuakban elég sok minden törtémnt, de nem szeretem konkrét emberekre terhelni a problémáimat. sőt, utálok bárkinek beszélni róluk, a sok ostoba kérdés, ferde tekintetek és kamu együttérző szavak miatt. Mindenkinek megvan a maga baja, azonban ynilvén senki nem fogja azt mondani hogy "bocs, nem hallgatlak végig, nem érdekel".. így pedig ráakaszkodom mésokra, fölöslegesen, mert segítséget ugysem várhatok tőlük. Ígyhát úgy döntöttem, kicsit átalakítom a blogot valóságos napló szerűre, így a rövid írások helyét inkább átveszik a kezdetben is népszerű hosszu monológ szerű elbeszélő agyszüleményeim a napjaimról, ja problémáimról, és itt m,adj akit érdekel, elolvassa, akit nem érdekel, az pedig szépen nyom egy exitet és soseviszlát. A MAI nap nem rejteget semmilyen különösebb megpróbáltatást, sem érdekességet, szemben az elmúlt időszakkal, és leszámítva azt hogy minden egyes nap egy elég nagy küzdelem mostanában, harc a "felnőttekkel" vagyis a magukat felnőttnek nevező de szánalmasan gyerekes módon viselkedő emberszabású élőlényekkel.. az emberekkel, akik arra nem veszik a fáradtságot hogy egy hajszálhasadásnyi lehetőséget adjanak arra, hogy bebizonyítsam, nem oylan vagyok, amilyennek elsőre látszom. Nos, a legtöbb ember szerint egy buta, önző, exhibicionista, feltűnési viszketegséges, törtető, nemtörődöm, akaratos, számító, gerinctelen picsa vagyok. Ez még nem is érdekelne. De amikor az ember ezt a saját apjától kapja meg, az igenis bebizonyítja, hogy a szavak fájnak, vagy amikor a szerelmed ugy agyja a tuttodra hogy épp ideges és zavarja ha pröbálsz vele picit csipkelődni, hogy "húzz a faszba".Namármost ez a legkevesebb. Apura visszatérve, gondolom nem ért tudnod/tudnotok(reményeim szerint) hogy ameddig kicsik voltunk nagyon sokat utazott, néha elcsattant egy két atyai pofon is, és az egész stresszes balhé véger egy válás lett, amit 10éves fejjel szépen lépésről lépésre nyomonkövethettem. A székdobálást, a pofozkodást, a fenyegetőzést, mindent.. és annak ellenére hogy kicsi voltam, nagyon nagyon mély nyomot hagyott bennem ez az egész, bár ezzel egészen mostanéig nem voltam tiosztában, sajna a tudatalattimban nem az a kép él az apámról, aki megvéd, és vigyáz ránk, hanem az , aki tönkretett mindent. Ezt persze nem egészen így van, de magyarázd ezt meg a 7 évvel ezelőtti kisgyerek éned emlékeinek. Lehetetlen. Ezt kijelenthetjük. Azóta nagyon sok idő eltelt és nagyon sok midnen történt, minden nagyjábol rendben voltz, mígnem két éve elcsattant egy pofon. ( háttérinformációként csak annyit, hogy egy este, amikor anyával veszekedtek, megígérte nekem, amikor sírva lerohantam hogy hagyják abba, hogy bármi is történjék, soha többé nem fog ránk kezet emelni. ) Hiába volt ugyan jogos, tönkretett mindent lerombolt midnen falat amivel addig a tudatalattimat zártzam be és felépítettünk közösen, a bizalom érdekében.. na még folytatom, de most vége az órámnak.
