Úgy éreztem írnom kell. ÚJRA! nem tudom miről. kiöntenék mindent, festékeket az égre, lilára és kéke, sárgára a füvet és pirosra a tengert. Átszíneznék mindent hogy elbujtathassam azt, ami nagyon is látszik. Hosszú ideje már nem olyan semmi, mint régen. Talán fel sem tűnne senkinek ha ibolyaszín madarak repülnének messze délnek, s bíbor kutyák ugatnának minden házsarockról. Mindennek csak egy új nevet kéne adni. A szívnek a kalapácsot, a könnynek a kisautót. Mi lenne akkor? Fejre állítanánk mindent! Sikolynak hívnánk a csendet, hisz magában üvölt a hangtalan üresség, s könnyezve nevetnénk, hisz csak mi tudjuk, milyen fájdalmat rejtünk el vele. Évek múlva talán megszoknánk, talán kicsit minden nap meghalnánk belül. Talán ez nem is feltételes mód. Talán valóság.. de csendben kell lenni és tűrni. "Aki sikít, az gyenge." Mondja ezt az akinek sosem volt gondja..vagy csak maga előtt is tagadja.. Kiáltsd hangosan! ELÉG! Elég volt álarc mögött élni. Unom már ezt a pocsék színdarabot, és tudom, hogy te is. Ugyan az a történet, csak mindig más a szereposztás. És sosincs vége. Örök körforgása egy olyan világnak, ahol a hercegnő egy prosti, az apja alkoholista, a herceg meg közömbös és önző. Ez maradt. Cédák, pia és közöny. És akkor éld túl! Kapaszkodj foggal az utolsó cérnaszálba.. Az élet összességében szar meg kavics. Álbarátok, kamubarátnők, számító szeretők. De a család, ami volt, lesz, vagy sose.
