Nem.Tényleg nem vagy elégedett.
Keresed a töKÉPleteset, de nem leled.
Így nem lehet.
Etesd azt ki van, vagy nem mered?
Csak rá nem..? Fejedben lüktet ered.
Nem veszed le hogy
most is csak a száj nevet?
Bezzeg a szív mint rég, pont úgy.
Meghegedt
2010.10.25. 21:43 idc.
Szólj hozzá!
Kórkép
2010.10.25. 21:42 idc.
Mikor a vízcseppek egymás után hullanak le
az égből és tűnnek el a bőrömön, millió apró darabra hullanak, majd a
földön újra összeállnak, és érzem a meleg tavaszi levegő friss illatát,
mikor teljesen átadom magam annak a szerelemnek, amiben nincsenek
szabályok, nincsenek törvények, csak a ritmusok, maga az életérzés. ami
felpezsdít, átjárja mindenem..
Dancin in the rain.♥
Rillának.
hogy ez is megmaradjon.
az égből és tűnnek el a bőrömön, millió apró darabra hullanak, majd a
földön újra összeállnak, és érzem a meleg tavaszi levegő friss illatát,
mikor teljesen átadom magam annak a szerelemnek, amiben nincsenek
szabályok, nincsenek törvények, csak a ritmusok, maga az életérzés. ami
felpezsdít, átjárja mindenem..
Dancin in the rain.♥
Rillának.
hogy ez is megmaradjon.
Szólj hozzá!
elborult.
2010.10.25. 21:40 idc.
Fogást talál a tollon
nem bogaras ki fogja
vagy csak fogná
ha hagyná
a kezét
nem hagyja hogy elvegye
az eszét
félti de nem védi
amit lehet
megtesz mert
tél óta egyedül szemléli
az eget
szürkére festi és azt kéri,
a képet a tárcából
szedd ki
a jegyet, mint hajót az ablakba
tedd ki
amid van mert csak úgy lehet eljátszani ami
nincs
kegyelem a köbön ez nem szerelem
ebből te sem vonhatsz gyököt
a fejedet töröd
mi az mit rejt és mégis mutat
ha a szív utat
kutat
ugrik és te meg utána
a fejedre áll, kiállja,
te meg belefulladsz a magányba.
*random miértisne.'10'5'5*
Szólj hozzá!
Majd ha befejeztem!
2010.10.25. 21:39 idc.
Itt mindenki azt játsza hogy boldog.vágod?
de én arcon köpöm a rendszert és kiállok
-magamért, érted, bárkiért ha kéred- a stégre
nem félek hogy megbasznak érte
nekem nem igényem a főtt kaja délre
csak legyen kihez fordulnom ha full le vagyok égve
sokáig nem akartam külömbözni tőle
de most rájöttem, kezet a kézbe,- nem ökölbe- és menjünk előre
nem lehasalni a földre, bár felsegítünk.
s sok oka van annak hogy
sokan vagyunk akik lekerültünk a futószalagról
azt mondták nincs helyünk, kihúztak a kalapból
mert van valami selejtünk. talán az, hogy szeretünk.
mindig kikapják a gyengét. vagy elfogadod, vagy az élet szed szét.
nemszép. nem emberi hogy mindeki ugyan azt a mintát kedveli.
* írhatnám a sok sérelmet reggelig, bár a kedvből nem telik. de van még idő 2070ig.*
Szólj hozzá!
Nektek szól Srácok
2010.10.25. 21:38 idc.
"Csak ülök és nézek hogy miaf*ssz
ez a téma már megint kiakaszt
mert ez a hunderground hímnusz flash,
nem a kalsszikus fos, amit feszengve oktat a sok nagyokos.
Ez egy életérzés, a dallam a rimus.
Nekem senki ne mondja hogy elég! Most és itt kuss!
Hirtelen a haragom de nem várom hogy megértsél,
ha pengén táncolok és nyakamon a kés él
lesz kihez szóljak, lesz akit hívjak
és ők nem hagyják majd, hogy egyedül szívjak.
nem kell a kommentár, már nem kell habi
nem kell hogy verd magad mert te vagy a Jani
nem kell a hiszti és nem kell a reklám
szarok a sok celebre, ők is tesznek rám.
de miért ne érdekeljen a másik problémája?
persze, ne szóljon az akinek romlott a mája.
aztmondják az élet elveszi az eszem,
de nem fogják fel azt, hogy csakis értük teszem..
tessék most itt állok, halk "köszönöm" a számból
mert Ti itt vagytok velem, és lesz emlék a máról..
köszönet Bogdán Péternek :)
ez a téma már megint kiakaszt
mert ez a hunderground hímnusz flash,
nem a kalsszikus fos, amit feszengve oktat a sok nagyokos.
Ez egy életérzés, a dallam a rimus.
Nekem senki ne mondja hogy elég! Most és itt kuss!
Hirtelen a haragom de nem várom hogy megértsél,
ha pengén táncolok és nyakamon a kés él
lesz kihez szóljak, lesz akit hívjak
és ők nem hagyják majd, hogy egyedül szívjak.
nem kell a kommentár, már nem kell habi
nem kell hogy verd magad mert te vagy a Jani
nem kell a hiszti és nem kell a reklám
szarok a sok celebre, ők is tesznek rám.
de miért ne érdekeljen a másik problémája?
persze, ne szóljon az akinek romlott a mája.
aztmondják az élet elveszi az eszem,
de nem fogják fel azt, hogy csakis értük teszem..
tessék most itt állok, halk "köszönöm" a számból
mert Ti itt vagytok velem, és lesz emlék a máról..
köszönet Bogdán Péternek :)
Szólj hozzá!
Fordított kérdőjel
2010.10.25. 21:36 idc.
A lány a szobájában ül. Nem tudja már mit kezdjen magával, haragszik a felnőttekre, haragszik a világra. Előveszi a laptopját, zenét hallgat, és úgydönt, hogy elkezd valami napló szerűt írni:
"""Péntek este 10 óra lehet és én itthon ülök egy pohár boroskóla és egy könyv társaságában. A mai nap körülbelül olyan értelmetlenül telt mint a többi. Szerettem volna végre beszélgetni valakivel úgy igazán. Elmondani hogy miről mit gondolok, mit érzek, miért érzem, úgy, hogy nem javít ki, nem kezd oktatni. Nem panaszkodni akartam volna, csak azt, hogy valaki ebben a rohanó világban rámszánjon az életéből értékes 20 percet és meghallgasson. vagy csak üljön mellettem és tudjam hogy figyel. Nagyon hiányzik már a törődés. Itthon nem kapom meg. Mindenkinek van ezer jobb dolga. Anyunak nyugtatót kell szednie. Ma összefutottam apuval amikor elmentem hugomért a sulijába. Nagyon szomorú volt. Hiányzunk neki és fél. Retteg, hogy egyedül marad. Nincs már rajtunk kívül senkije. Csak pár percet beszéltünk, sietnünk kellett. Anyu kint várt.Mikor elindultunk ki a teremből, megölelt és én nem akart elengedni. Úgy szorított magához, mint még soha. Láttam a szemében a fájdalmat, körülötte a megfáradt ráncokat és a lassan kicsorduló könnyeket. Nem néztem többet a szemébe. Egy semmit mondó "szia" után gyors léptekkel mentem a folyósón. Nem szabad elgyengülnöm. Sajna ez a mostani helyzet, olyan hogy senki sem segíthet semmit, ezért kár bárkinek is tudnia róla. Múlt csütörtök óta sajnos túl sokan tudják. Tulajdonképpen mostmár jobban örülnék a rosszindulatú tizenévesek pletykáinak, mint annak hogy erről beszéljenek. Sajnálnak, de nekem nincs szükségem sajnálatra. Sok a problémám, ez tény és igen is vannak olyanok akikre támaszkodnom KELL, mert ezt egyedül nem lehet elviselni, vagy csak én nem tudom.
Nem tudom összeszedni már a gondolataimat és ebbe beleőrülök.
Fél órája írok. Midnent ami eszembe jut lekapartam. Aztán ki is töröltem.
Hiányzik apu, hiányzik a nyugalom és hiányzik ő is. Ma egy hónapja hogy szakítottunk, de még mindig várom a csodát, várom hogy felébredjek ebből a rémálomból és legyen szerda délután amikor egymás mellett ültönk, a fejemet a vállára hajtottam és néztük a táncpróbát, neki mennie kellett volna, mert elkésik, de mégis ottmaradt még velem egy kicsit. Vagy szombat reggel, amikor a hóesésben sétáltunk a megállóig, az utcán alig járt valaki, és akkor minden annyira mesebeli volt. Akkor, egyetlen egyszer úgy éreztem hogy szeret, még ha ez nem is volt így soha.
Abba kéne hagynom. Az emlékek, a blog, amit ma olvastam és egy könyv.. megindítanak. Fáj, de mégis jó visszaemlékezni. Nem láttam egy hete és beteg vagyok nélküle. Barátnője van, boldog, én szenvedek, és ő ezt tudja..azt hiszem.
Eszembe jutott egy történet egy bukott angyalról. Sokat sírt, de mégtöbbet nevetett. Sokan utálták, de ő annál jobban szeretett, de ezt nem viszonozták neki, ezért végül mire 14 lett, kiüresedett, megpróbált gyűlölni, de majdnem belerokkant, megpróbált felejteni, de annál mélyebbek lettek a sebek, megpróbált bízni, de minden alkalommal csalódnia kellett, végül rájött, hogy ahova küldték, hogy próbáljon boldogulni, százszor rosszabb a pokolnál, mert itt senki nem ismeri be hogy gonosz, ember embert öl, kélyből, szükségből, érdekből. A"Barát" késsel döfi hátba a társát, mert nincs gerince a szemébe nézni.
Sokat gondolkoztam ma a gyengeségen, magán a fogalmon, hogy mit takar...vajon az a gyenge aki felvállalja az érzelmeit és nem tagadja hogy sír, vagy inkább az a gyenge, aki még magának se vallja be hogy igenis fáj, mert fél az érzéstől, fél csalódni, fél szenvedni. Az a képmutató, aki inkább állarcot hord, mert nem lehet önmaga egy önző hierarhiára épülő közösségben, vagy az, aki azonosul a közösséggel és feladja önmagát? Igenis hordok állarcot, de az előtt aki megérdemli én szívből sírok és szívből nevetek, mert bízom benne. Naív vagyok, ez igaz. Túl hamar "bízom meg" az emberekben, gyakorlatilag bárkiben.. egy bizonyos fokig(!). Nagyon hamar kezdek ragaszkodni, és nagyon nehezen engedek el ..Hagyom magam megvezetni és fejben tudom hogy mi történik, de a szívem azt súgja hogy "neeem ő nem ilyen ő nem tenne ilyet velem soha..." és de. ez a kurvanagy igazság. Kevesen vannak olyanok, akik félre tudják tenni a saját érdekeiket. Nem azt mondom hogy mindenkinek mindenkivel szemben odaadónak kéne lennie, mert ez megvaílósíthatatlan, de azzal aki megbízik bennünk és tűzbe tenné értünk a kezét, még azután is, hogy átvertük, talán gerinctelen dolog ezt még egyszer, kétszer, sokszor eljátszani. Nem fog szólni szerencsétlen, mert nem akar elveszíteni,de fáj neki. Szegény angyal nem mondja ki, de minden este sír, nem látod rajta, mert nem figyeled, mert vak vagy, vagy mert egyszerűen nem akarod. Tudod hogy bűnös vagy.. Ha a szemébe néznél csak egyetlen egyszer önzetlenül, látnád hogy mit érez, hogy mikor szívből szeretett, csak játszottak vele, félredobták aztán még jól rá is tapostak, a szárnyait etörték és megcsonkították, hogy nem tudjon többé repülni. Megláncolva él...
Végsősoron sokan nagyon komoly fogalomzavarral közdenek. Keverik az érzelmeset a gyengével, az óvatosat a képmutatóval, az odaadót a csicskával, a különcöt a nyomorékkal. Aki kicsit ad magára, vagy szeret a társaság középpontjában lenni, az kurva, aki nem beszél annyit és visszahúzodik, az depressziós, aki megváltozik hirtelen, arra furcsán néznek és akit mindenki bír, azt fogják a leghamarabb elfelejteni. Jön egy másik, és a nevét szépen kitörlik a köztudatból. Így megy ez nálunk. nálatok, mindenhol. Elcseszett egy faj az ember. Nem azért, mert tele van hibákkal, hanem azért, mert meg lenne a lehetősége arra, hogy változtasson, de meg se próbálja. Nehézséget okozna és nem lenne annyira kényelmes. Inkább a többség él a saját megszokott kis világába bezárkózva ahol az "über ICH" uralkodik. Átgázolnak mindenen és mindenkin. Nem vesznek észre egyetlen apró csodát sem. Nem érzik a virágillatot, nem tudnak örülni egy langyos koratavaszi napsugárnak, a forróságban egy hűs szellőnek, a gyümölcsöző fáknak, a madarak dalának, nem látják a szivárványt sem. Nem azért mert nincs. Nem azért mert ezek a dolgok eltűntek. Egyszerűen talán nem is akarják már látni a szépet, mert félnek, hogy csalódniuk kell, mint már annyiszor, félnek hogy fel kell ébredni az álomból és visszatérni a keserű valóságba, ami szinte soha nem végződik "Happy End"-del. Érthető, hisz az emberek születnek és végül egyszer midnenki meghal. Félnek a haláltól mert tudják, hogy mennyi idejüket pazarolták már el. A félelem átfordul paranoid rettegésbe és hátralévő életük egy versenyfutássá válik az idővel és magával az élettel. Elfelejtik élvezni,meggyűlölik és végül bedrogozva egy árokban, túladagolva egy hotelszobában, vagy egy részegen rommátört autóban végzik. Ki a gyenge? Aki ki mer szabadulni az életből és véget mer vetni mindennek, anélkül hogy tudná, mi jön utána, vagy az, aki inkább tűr és küzd tovább egyedül, vagy együtt másokkal?
Rengeteg az olyan kérdés, amire az ember nem tud választ adni, hiába gondolkozik órákat, nézi minden szemszögből, tekeri, csavarja, végül csak egy ócska rongy kerül a kezébe, amivel letörölheti homlokáról az izzadtságcseppeket. Van-e joga a hatóságoknak elvenni valaki életét, ha az sem volt külömb? Van-e joga bárkinek, hogy elítélje a bosszút? Van-e joga másoknak rendelkezni felettünk? És főleg vajon nekünk van-e mások felett ítélkezni?
Mindez nem érdekes. Persze fontos. de ezek túl NAGY kérdések. Miért nem kérdezzük meg azt a másiktól, hogy "mivel tudnék neked örömet szerezni?", "mit tehetek érted?", vagy csak annyit hogy "milyen napod volt?" Nem kell világot megváltani, mármint nem kell gyorstalpalónak lenni.
Mindegy. Én még küzdök..egy darabig, amíg bírom lélegzettel"""
Egy hűvős tavaszi estén egy pillanatra a fiatal lány lehunyja a szemét, de végül nem nyitja ki többé, fejét az ágyára hajtja, hallgatja a szívdobbanásait, számolja és szép lassan elalszik. Utóljára szépet álmodik. Megérdemli végre...
Pár nap múlva a lapokban szörnyű tragédiáról számolnak be:
" Egy tizenöt éves fiatal lány idén a gyógyszer túladagolás 11. fiatalkorú áldozata hazánkban..."
Még írtak róla pár sort, az emberek elolvasták, kicsit szörnyülködtek és még csak azt se kérdezték magukban: "Ki az?"
Millióegy kérdés, és senki sem kap választ, a kérdések végén pedig már hosszú ideje ott csücsül az A bizonyos "fordított" kérdőjel...
"""Péntek este 10 óra lehet és én itthon ülök egy pohár boroskóla és egy könyv társaságában. A mai nap körülbelül olyan értelmetlenül telt mint a többi. Szerettem volna végre beszélgetni valakivel úgy igazán. Elmondani hogy miről mit gondolok, mit érzek, miért érzem, úgy, hogy nem javít ki, nem kezd oktatni. Nem panaszkodni akartam volna, csak azt, hogy valaki ebben a rohanó világban rámszánjon az életéből értékes 20 percet és meghallgasson. vagy csak üljön mellettem és tudjam hogy figyel. Nagyon hiányzik már a törődés. Itthon nem kapom meg. Mindenkinek van ezer jobb dolga. Anyunak nyugtatót kell szednie. Ma összefutottam apuval amikor elmentem hugomért a sulijába. Nagyon szomorú volt. Hiányzunk neki és fél. Retteg, hogy egyedül marad. Nincs már rajtunk kívül senkije. Csak pár percet beszéltünk, sietnünk kellett. Anyu kint várt.Mikor elindultunk ki a teremből, megölelt és én nem akart elengedni. Úgy szorított magához, mint még soha. Láttam a szemében a fájdalmat, körülötte a megfáradt ráncokat és a lassan kicsorduló könnyeket. Nem néztem többet a szemébe. Egy semmit mondó "szia" után gyors léptekkel mentem a folyósón. Nem szabad elgyengülnöm. Sajna ez a mostani helyzet, olyan hogy senki sem segíthet semmit, ezért kár bárkinek is tudnia róla. Múlt csütörtök óta sajnos túl sokan tudják. Tulajdonképpen mostmár jobban örülnék a rosszindulatú tizenévesek pletykáinak, mint annak hogy erről beszéljenek. Sajnálnak, de nekem nincs szükségem sajnálatra. Sok a problémám, ez tény és igen is vannak olyanok akikre támaszkodnom KELL, mert ezt egyedül nem lehet elviselni, vagy csak én nem tudom.
Nem tudom összeszedni már a gondolataimat és ebbe beleőrülök.
Fél órája írok. Midnent ami eszembe jut lekapartam. Aztán ki is töröltem.
Hiányzik apu, hiányzik a nyugalom és hiányzik ő is. Ma egy hónapja hogy szakítottunk, de még mindig várom a csodát, várom hogy felébredjek ebből a rémálomból és legyen szerda délután amikor egymás mellett ültönk, a fejemet a vállára hajtottam és néztük a táncpróbát, neki mennie kellett volna, mert elkésik, de mégis ottmaradt még velem egy kicsit. Vagy szombat reggel, amikor a hóesésben sétáltunk a megállóig, az utcán alig járt valaki, és akkor minden annyira mesebeli volt. Akkor, egyetlen egyszer úgy éreztem hogy szeret, még ha ez nem is volt így soha.
Abba kéne hagynom. Az emlékek, a blog, amit ma olvastam és egy könyv.. megindítanak. Fáj, de mégis jó visszaemlékezni. Nem láttam egy hete és beteg vagyok nélküle. Barátnője van, boldog, én szenvedek, és ő ezt tudja..azt hiszem.
Eszembe jutott egy történet egy bukott angyalról. Sokat sírt, de mégtöbbet nevetett. Sokan utálták, de ő annál jobban szeretett, de ezt nem viszonozták neki, ezért végül mire 14 lett, kiüresedett, megpróbált gyűlölni, de majdnem belerokkant, megpróbált felejteni, de annál mélyebbek lettek a sebek, megpróbált bízni, de minden alkalommal csalódnia kellett, végül rájött, hogy ahova küldték, hogy próbáljon boldogulni, százszor rosszabb a pokolnál, mert itt senki nem ismeri be hogy gonosz, ember embert öl, kélyből, szükségből, érdekből. A"Barát" késsel döfi hátba a társát, mert nincs gerince a szemébe nézni.
Sokat gondolkoztam ma a gyengeségen, magán a fogalmon, hogy mit takar...vajon az a gyenge aki felvállalja az érzelmeit és nem tagadja hogy sír, vagy inkább az a gyenge, aki még magának se vallja be hogy igenis fáj, mert fél az érzéstől, fél csalódni, fél szenvedni. Az a képmutató, aki inkább állarcot hord, mert nem lehet önmaga egy önző hierarhiára épülő közösségben, vagy az, aki azonosul a közösséggel és feladja önmagát? Igenis hordok állarcot, de az előtt aki megérdemli én szívből sírok és szívből nevetek, mert bízom benne. Naív vagyok, ez igaz. Túl hamar "bízom meg" az emberekben, gyakorlatilag bárkiben.. egy bizonyos fokig(!). Nagyon hamar kezdek ragaszkodni, és nagyon nehezen engedek el ..Hagyom magam megvezetni és fejben tudom hogy mi történik, de a szívem azt súgja hogy "neeem ő nem ilyen ő nem tenne ilyet velem soha..." és de. ez a kurvanagy igazság. Kevesen vannak olyanok, akik félre tudják tenni a saját érdekeiket. Nem azt mondom hogy mindenkinek mindenkivel szemben odaadónak kéne lennie, mert ez megvaílósíthatatlan, de azzal aki megbízik bennünk és tűzbe tenné értünk a kezét, még azután is, hogy átvertük, talán gerinctelen dolog ezt még egyszer, kétszer, sokszor eljátszani. Nem fog szólni szerencsétlen, mert nem akar elveszíteni,de fáj neki. Szegény angyal nem mondja ki, de minden este sír, nem látod rajta, mert nem figyeled, mert vak vagy, vagy mert egyszerűen nem akarod. Tudod hogy bűnös vagy.. Ha a szemébe néznél csak egyetlen egyszer önzetlenül, látnád hogy mit érez, hogy mikor szívből szeretett, csak játszottak vele, félredobták aztán még jól rá is tapostak, a szárnyait etörték és megcsonkították, hogy nem tudjon többé repülni. Megláncolva él...
Végsősoron sokan nagyon komoly fogalomzavarral közdenek. Keverik az érzelmeset a gyengével, az óvatosat a képmutatóval, az odaadót a csicskával, a különcöt a nyomorékkal. Aki kicsit ad magára, vagy szeret a társaság középpontjában lenni, az kurva, aki nem beszél annyit és visszahúzodik, az depressziós, aki megváltozik hirtelen, arra furcsán néznek és akit mindenki bír, azt fogják a leghamarabb elfelejteni. Jön egy másik, és a nevét szépen kitörlik a köztudatból. Így megy ez nálunk. nálatok, mindenhol. Elcseszett egy faj az ember. Nem azért, mert tele van hibákkal, hanem azért, mert meg lenne a lehetősége arra, hogy változtasson, de meg se próbálja. Nehézséget okozna és nem lenne annyira kényelmes. Inkább a többség él a saját megszokott kis világába bezárkózva ahol az "über ICH" uralkodik. Átgázolnak mindenen és mindenkin. Nem vesznek észre egyetlen apró csodát sem. Nem érzik a virágillatot, nem tudnak örülni egy langyos koratavaszi napsugárnak, a forróságban egy hűs szellőnek, a gyümölcsöző fáknak, a madarak dalának, nem látják a szivárványt sem. Nem azért mert nincs. Nem azért mert ezek a dolgok eltűntek. Egyszerűen talán nem is akarják már látni a szépet, mert félnek, hogy csalódniuk kell, mint már annyiszor, félnek hogy fel kell ébredni az álomból és visszatérni a keserű valóságba, ami szinte soha nem végződik "Happy End"-del. Érthető, hisz az emberek születnek és végül egyszer midnenki meghal. Félnek a haláltól mert tudják, hogy mennyi idejüket pazarolták már el. A félelem átfordul paranoid rettegésbe és hátralévő életük egy versenyfutássá válik az idővel és magával az élettel. Elfelejtik élvezni,meggyűlölik és végül bedrogozva egy árokban, túladagolva egy hotelszobában, vagy egy részegen rommátört autóban végzik. Ki a gyenge? Aki ki mer szabadulni az életből és véget mer vetni mindennek, anélkül hogy tudná, mi jön utána, vagy az, aki inkább tűr és küzd tovább egyedül, vagy együtt másokkal?
Rengeteg az olyan kérdés, amire az ember nem tud választ adni, hiába gondolkozik órákat, nézi minden szemszögből, tekeri, csavarja, végül csak egy ócska rongy kerül a kezébe, amivel letörölheti homlokáról az izzadtságcseppeket. Van-e joga a hatóságoknak elvenni valaki életét, ha az sem volt külömb? Van-e joga bárkinek, hogy elítélje a bosszút? Van-e joga másoknak rendelkezni felettünk? És főleg vajon nekünk van-e mások felett ítélkezni?
Mindez nem érdekes. Persze fontos. de ezek túl NAGY kérdések. Miért nem kérdezzük meg azt a másiktól, hogy "mivel tudnék neked örömet szerezni?", "mit tehetek érted?", vagy csak annyit hogy "milyen napod volt?" Nem kell világot megváltani, mármint nem kell gyorstalpalónak lenni.
Mindegy. Én még küzdök..egy darabig, amíg bírom lélegzettel"""
Egy hűvős tavaszi estén egy pillanatra a fiatal lány lehunyja a szemét, de végül nem nyitja ki többé, fejét az ágyára hajtja, hallgatja a szívdobbanásait, számolja és szép lassan elalszik. Utóljára szépet álmodik. Megérdemli végre...
Pár nap múlva a lapokban szörnyű tragédiáról számolnak be:
" Egy tizenöt éves fiatal lány idén a gyógyszer túladagolás 11. fiatalkorú áldozata hazánkban..."
Még írtak róla pár sort, az emberek elolvasták, kicsit szörnyülködtek és még csak azt se kérdezték magukban: "Ki az?"
Millióegy kérdés, és senki sem kap választ, a kérdések végén pedig már hosszú ideje ott csücsül az A bizonyos "fordított" kérdőjel...
Szólj hozzá!
Hajnal
2010.10.25. 21:35 idc.
2010.03.16
04.30
Szétcsúszva fekszem, borízű a szám és bűzlök a magatehetelenségtől.Mindenemet egy utolsó lapra tettem fel, de nem haladtam vele semmit.Nem tudok aludni, forgolódom, melegem van. Ilyenkor az ember önkénytelenül is kondolkozni kezd. Vele álmodtam, még mindig rá gondolok. Több mint három hete hogy vége lett annak, ami talán el sem kezdődött igazán, de még mindig megrendít a tudat hogy elvesztettem és valószínűleg már soha nem is kapom vissza. Hiányzik.Tudja ezt ő is mindenkinél jobban, vagy egyáltalán nem, mindegy is. Minden mindegy, csak hadd aludak végre, hadd álmodjak, hadd ne kelljen felébrednem. A legszörnyűbb rémálom is jobb a mostaninál, hisz csak álom, de ez a valóság.Kezdek szétesni. Az a vidám, önfeledt gyermekkori kép a szemem előtt hullott darabokra és hiába próbálom összerakni, csak még jobban megvágom magam. Sírnék, azt hiszem, de száraz a szemem és ég.Túl bizonytalan a jövő.Nem is értem miért félek ettől ennyire, hisz minden bizonytalan, de mégis remegni kezdek, ahányszor eszembe jut...
Inkább alszom. Holnap sem úgy lesz semmi ahogy kéne. Két hét apa nélkül, mások labilis érzelmi állapotára utalva. Nehéz lesz, piszok neház. Erősnek kell lennem, de egyedül nem megy. Soha nem éreztem még ennyire magányosnak magam.Talán az lesz a legjobb, ha a fejemre húzom szépen a takarót.Idővel a fáradtság majd erőt vesz rajtam és újra vele álmodom. Más most nem is kell..
04.30
Szétcsúszva fekszem, borízű a szám és bűzlök a magatehetelenségtől.Mindenemet egy utolsó lapra tettem fel, de nem haladtam vele semmit.Nem tudok aludni, forgolódom, melegem van. Ilyenkor az ember önkénytelenül is kondolkozni kezd. Vele álmodtam, még mindig rá gondolok. Több mint három hete hogy vége lett annak, ami talán el sem kezdődött igazán, de még mindig megrendít a tudat hogy elvesztettem és valószínűleg már soha nem is kapom vissza. Hiányzik.Tudja ezt ő is mindenkinél jobban, vagy egyáltalán nem, mindegy is. Minden mindegy, csak hadd aludak végre, hadd álmodjak, hadd ne kelljen felébrednem. A legszörnyűbb rémálom is jobb a mostaninál, hisz csak álom, de ez a valóság.Kezdek szétesni. Az a vidám, önfeledt gyermekkori kép a szemem előtt hullott darabokra és hiába próbálom összerakni, csak még jobban megvágom magam. Sírnék, azt hiszem, de száraz a szemem és ég.Túl bizonytalan a jövő.Nem is értem miért félek ettől ennyire, hisz minden bizonytalan, de mégis remegni kezdek, ahányszor eszembe jut...
Inkább alszom. Holnap sem úgy lesz semmi ahogy kéne. Két hét apa nélkül, mások labilis érzelmi állapotára utalva. Nehéz lesz, piszok neház. Erősnek kell lennem, de egyedül nem megy. Soha nem éreztem még ennyire magányosnak magam.Talán az lesz a legjobb, ha a fejemre húzom szépen a takarót.Idővel a fáradtság majd erőt vesz rajtam és újra vele álmodom. Más most nem is kell..
Szólj hozzá!
M.
2010.10.25. 21:34 idc.
Egyik szememből a másikba csorogva játszadozik a könny ahogy forgolódom. Nem alszom ma sem. Az egész olyan, mint egy rossz álom, amiből nem lehet felébredni. Amiben vak a királyfi és naiv a lány.Lélegzetem elakad, szívverésem lelassul, szinte megáll.Megszűnik a külvilág.
-Miért félsz hogy elveszíted?-kérdi egy hang.
Jól tudom mit feleljek, de mégsem tudok megszólalni.
-Szeretem.-suttogom hosszú csend után.
A hang gúnyosan kacag.
-Szereted?
Hallgatok.Csak nézek magam elé.Vállaim leomlanak,a mellkasomban nyomás, a törkömban gombóc.
-Ő viszont szeret?
-Nem tudom.-csengenek a fájó szavak dallamosabban és kárörvendőbben mint valaha..-NEM- mondom újra.Kiabálnék, de alig jön ki hang a torkomon.Szinte néma vagyok. Futnék most a végtelenségig, innen el, bárhová, de nem visznek a lábaim.Mereven nehezednek a fehér matracra.
-Akkor mi értelme?-szól a következő kérdés, immár lágyan, megértően.
-Semmi.Igazán semmi...- a szó végét elharapom, és újra sírni kezdek.Ekkor már kirajzolódni látszik a hang tulajdonosának körvonala.A sötétben odaül mellém, átölel, és hagyja hogy zokogjak.Nem nevet, már nem szól rám,csak csendesen várja, hogy végre elaludjak.
***
Másnap reggel fájó fejjel ébredek, a párnám nedves és fekete.Nem tudom, álmodtam-e az éjjel.
Nemtudom ki volt az, ki megvígasztalt.Nem tudom mi lesz, mi volt.Semmit sem tudok biztosan.Csak egyet. El kell felejtenem.
Szólj hozzá!
Egy fiatal lány halk panasza
2010.10.25. 21:33 idc.
*lassan, elgondolkozva*
Fakóak a színek és néma a hangszer,
Arcom tenyerembe temetem.
Odabújik hozzám egy angyal,
Kérdi:"Mibaj?" S én kinevetem.
Ott áll az, ki segíthetne,
Nem néz rám, de látja hogy fázom.
Könnyem kicsordul, a kezem reszket,
Azóta is mindig csak őt várom.
Könnyedén lépdel, s így megy el mellettem.
Késdöfés most minden pillanat.
Érdes csókok szaggatják ajkam,
mit egymásnak adtunk egy rövid éj alatt.
Csendesen ülök, magam elé nézek,
Mindenki kacag, de én mégsem nevetek.
Kicsiny kis emlék mardossa szívem,
S ha felidézem, beleremegek.
Rólad mesél most nekem minden.
A Hold, a fák, piciny csillagok.
Könnyemre ülnek fényükkel szelíden
S úgy dúdolnak egy régi dallamot...
Fakóak a színek és néma a hangszer,
Arcom tenyerembe temetem.
Odabújik hozzám egy angyal,
Kérdi:"Mibaj?" S én kinevetem.
Ott áll az, ki segíthetne,
Nem néz rám, de látja hogy fázom.
Könnyem kicsordul, a kezem reszket,
Azóta is mindig csak őt várom.
Könnyedén lépdel, s így megy el mellettem.
Késdöfés most minden pillanat.
Érdes csókok szaggatják ajkam,
mit egymásnak adtunk egy rövid éj alatt.
Csendesen ülök, magam elé nézek,
Mindenki kacag, de én mégsem nevetek.
Kicsiny kis emlék mardossa szívem,
S ha felidézem, beleremegek.
Rólad mesél most nekem minden.
A Hold, a fák, piciny csillagok.
Könnyemre ülnek fényükkel szelíden
S úgy dúdolnak egy régi dallamot...
Szólj hozzá!
11.óra
2010.10.25. 21:29 idc.
Hajlamosak vagyunk megmásítani az emlékeinket, az érzéseinket és az álmainkra építkezni egy perc varázslatért, de amikor felébredünk, újra az öblítőillatú párnák közt találjuk magunkat, mellettünk a hely üres, és nincs nyitva az erkélyajtó.Keserű az ébredés, nincs királyfi.
Felkelünk, arcunkat a tenyerünkbe temetjük, könnyes a szemünk, talán kicsit sírunk is.Nem értjük miért, de ürességet érzünk.Mintha a levegőtől fosztottak volna meg.Pár végtelennek tűnő perc után lassan felkelünk az ágyból, és elhagyjuk hőn szeretett képzeteink szülőhelyét. Végre kilépünk az életbe és ránk talál az, amit kerestünk, amiért kézzel-lábbal küzdöttünk, akkor, amikor nem is számítanánk rá...
Felkelünk, arcunkat a tenyerünkbe temetjük, könnyes a szemünk, talán kicsit sírunk is.Nem értjük miért, de ürességet érzünk.Mintha a levegőtől fosztottak volna meg.Pár végtelennek tűnő perc után lassan felkelünk az ágyból, és elhagyjuk hőn szeretett képzeteink szülőhelyét. Végre kilépünk az életbe és ránk talál az, amit kerestünk, amiért kézzel-lábbal küzdöttünk, akkor, amikor nem is számítanánk rá...
Szólj hozzá!
Biography No1
2010.10.25. 21:10 idc.
Sokat gondolkoztam rajta, vagyis igazából semmit, hogy kezdjem el regélni az életemet, vagy vágjak egyből a közepébe..nem hiszem hogy a fogzási szokásiam és az első bárányhimlőm bárkit is érdekelne...nem mintha én többször kaptam volna el, mint akárki más...
Az egész blog hagyományos naplóbejegyzésekhez hasonlít majd.. elkezdem feltölteni a régi írásaimat..az éjszaka hosszú de a türelmem véges, szóval nem maradt más hátra minthogy jó szórakozást kívánjak.
byez!
Szólj hozzá!
