2010.03.16
04.30
Szétcsúszva fekszem, borízű a szám és bűzlök a magatehetelenségtől.Mindenemet egy utolsó lapra tettem fel, de nem haladtam vele semmit.Nem tudok aludni, forgolódom, melegem van. Ilyenkor az ember önkénytelenül is kondolkozni kezd. Vele álmodtam, még mindig rá gondolok. Több mint három hete hogy vége lett annak, ami talán el sem kezdődött igazán, de még mindig megrendít a tudat hogy elvesztettem és valószínűleg már soha nem is kapom vissza. Hiányzik.Tudja ezt ő is mindenkinél jobban, vagy egyáltalán nem, mindegy is. Minden mindegy, csak hadd aludak végre, hadd álmodjak, hadd ne kelljen felébrednem. A legszörnyűbb rémálom is jobb a mostaninál, hisz csak álom, de ez a valóság.Kezdek szétesni. Az a vidám, önfeledt gyermekkori kép a szemem előtt hullott darabokra és hiába próbálom összerakni, csak még jobban megvágom magam. Sírnék, azt hiszem, de száraz a szemem és ég.Túl bizonytalan a jövő.Nem is értem miért félek ettől ennyire, hisz minden bizonytalan, de mégis remegni kezdek, ahányszor eszembe jut...
Inkább alszom. Holnap sem úgy lesz semmi ahogy kéne. Két hét apa nélkül, mások labilis érzelmi állapotára utalva. Nehéz lesz, piszok neház. Erősnek kell lennem, de egyedül nem megy. Soha nem éreztem még ennyire magányosnak magam.Talán az lesz a legjobb, ha a fejemre húzom szépen a takarót.Idővel a fáradtság majd erőt vesz rajtam és újra vele álmodom. Más most nem is kell..
04.30
Szétcsúszva fekszem, borízű a szám és bűzlök a magatehetelenségtől.Mindenemet egy utolsó lapra tettem fel, de nem haladtam vele semmit.Nem tudok aludni, forgolódom, melegem van. Ilyenkor az ember önkénytelenül is kondolkozni kezd. Vele álmodtam, még mindig rá gondolok. Több mint három hete hogy vége lett annak, ami talán el sem kezdődött igazán, de még mindig megrendít a tudat hogy elvesztettem és valószínűleg már soha nem is kapom vissza. Hiányzik.Tudja ezt ő is mindenkinél jobban, vagy egyáltalán nem, mindegy is. Minden mindegy, csak hadd aludak végre, hadd álmodjak, hadd ne kelljen felébrednem. A legszörnyűbb rémálom is jobb a mostaninál, hisz csak álom, de ez a valóság.Kezdek szétesni. Az a vidám, önfeledt gyermekkori kép a szemem előtt hullott darabokra és hiába próbálom összerakni, csak még jobban megvágom magam. Sírnék, azt hiszem, de száraz a szemem és ég.Túl bizonytalan a jövő.Nem is értem miért félek ettől ennyire, hisz minden bizonytalan, de mégis remegni kezdek, ahányszor eszembe jut...
Inkább alszom. Holnap sem úgy lesz semmi ahogy kéne. Két hét apa nélkül, mások labilis érzelmi állapotára utalva. Nehéz lesz, piszok neház. Erősnek kell lennem, de egyedül nem megy. Soha nem éreztem még ennyire magányosnak magam.Talán az lesz a legjobb, ha a fejemre húzom szépen a takarót.Idővel a fáradtság majd erőt vesz rajtam és újra vele álmodom. Más most nem is kell..
